Mint alkotó lény úgy érzem, hogy ez az elmúlt év maga volt a pokol. És nem csak ez év, hanem az ezt megelőző évek is. Nem írtam és festettem, nem szobrászkodtam, ergo nem alkottam már évek óta. Vagy ha igen, akkor is csak nagyon keveset.
Az alkotó emberek tudják, hogy a nem
alkotással töltött idő olyan mintha folytogatnának. Haszontalan időpocsékolás.
Miért nem írok? Vagyis miért is kezdtem el
pszichológiát tanulni?
Egyrészről, volt egy írásom (sosem voltam
képes őket kategorizálni), amit a húgom elküldött az újsága szerkesztőségébe. És
persze visszadobták. Mert hiányzik belőle a mélyebb pszichológiai és filozófiai
ismeret. És úgy hiszem túlzottan is komolyan vettem. Majd én megmutatom és
jelentkeztem pszichológia szakra.
Másrészről az is igaz, hogy a munkámat nagyon
monotonnak éreztem. Minden egyes munkával töltött perc alatt sorvadtak az
agysejtjeim. Rutin napok, rutin mosoly, bezártság. Elhidegültem az egésztől. Viszont
kell valamit dolgozni. Kell a pénz. Túl kell élni valahogy. Amikor dolgozok,
akkor sem írok. És a munkámat finoman szólva sem érzem alkotásra ösztönzőnek.
Milyen jó is lesz, ha pszichológus leszek! Majd
izgalmas életutakkal találkozhatok. Sokkal jobban fogok írni…
A valóság persze az, hogy a pszichológián elmélet hegyekkel találtam szembe magam és iszonyatos nyomással. Közben rengeteg értékes emberrel is, akikkel együtt küzdöttünk és küzdünk. A rendszer nem tökéletes. Sokszor azt érzem, hogy eltávolodtam és hogy eltávolít a célomtól.
Az írás anno egy pillanat alatt fenekestől
felforgatta az életemet. Az alkotás folyamat olyan volt akár egy drog. Teljesen
elbódított. Megszűnt a világ. Kiszakított a valóságos térből. Nem voltam önmagam.
Több voltam magamnál, de mégis én voltam. A korlátaim teljesen nem szűntek
meg. Folyton abba az akadályba ütköztem, hogy nem minden gondolatot tudok
mondattá formálni, illetve szép mondattá. És a helyesírásom sem lett sokkal
jobb. Mégis olyan az írás számomra, mint a gyúrt tészta. Ha nem tökéletes az
állaga, akkor mindig lehet hozzá adni még vizet, vagy lisztet és addig gyúrni,
míg nagyjából jó nem lesz. Persze tökéletes sosem lett. De annyi baj legyen.
A kis kamasz énem teljesen összekötötte az
írást a szeretettel és az elfogadással. Ha írok, akkor szeretnek és befogadnak.
Ha meg nem írok, akkor nem vagyok senki, és nincs értelme az életemnek. Az
írás ilyen módon olyan is volt, mint egy terápia vagy egy gyónás. Teret lehet
engedni az érzelmeknek. Le lehet tenni a terhet. Addig alakítani és finomítani,
míg a fájó érzések bele torkollottak a szavak és mondatok sűrűjébe.
Semmilyen pszichológus nem tudja számomra pótolni az írás felszabadító erejét. Ezért írtam, és élveztem, hogy mások olvassák
és szórakoznak rajta. Még akkor is, ha a kritikus énem mindig is tudta, hogy az
írásaim hibáktól hemzsegnek.
Pont ezért frusztráló az, hogy elkezdtem tanulni
valamit azért, hogy írhassak és közben azt érzem, hogy pont ez gátol meg abban,
hogy írjak. -Persze könnyű elhárítani a felelősséget, hiszen idő lenne, ha nem haszontalanul
tölteném el. - Teljesen elveszek az
akadémiai irodalomban. Az akadémiai írás meg még sokkal rosszabb. Teljesen
behatárol és leszűkít. És közben elkezdtem magam kevésnek érezni. Kevésnek és
butának. Sokszor elborít az önutálat. Az pszichológián elitképzés folyik. Na és
én egy olyan ember vagyok, aki képes a saját lábában is orra bukni. Egy ilyen
élhetetlen, együgyű emberi lény mégis mit keres itt?! És milyen jogon?! Miért
nem vagyok motiváltabb? Mégis mibe fáradok el?! Miért nem vagyok képes mindent
beleadni?! Nap mint nap harcolok a démonaimmal és közben fuldoklok. Jó lenne
elmenekülni, de én hoztam ezt a döntést. Én választottam ezt az utat. Ha meg
nem lenne, akkor teljesen elzárnám magam a fejlődés lehetőségétől. Szóval van
értelme, még akkor is, ha túl nagy fába vágtam a fejszém és kevésnek és
gyengének érzem magam hozzá. Még akkor is, ha elsőre nem tudom megugrani az
akadályokat. Még akkor is, ha nekem több idő kell. Még akkor is, ha néha úgy
üvöltenék egyet.
Aztán mindig van az a pont, amikor a feszültség
túl nagy és muszáj írnom. Még akkor is, ha ez a lehető legrosszabb időben van,
és más fontos dolgot -pl. tanulás a vizsgákra- teszek félre. Ilyenkor néha
születnek egész vállalható írományok. Néhány nem is annyira rossz mondat. Ma
mindenesetre nem a mondatok szépsége izgatott. Csak a vonzatok törvénye
érvényesült nálam. Vágytam már az írásra és arra az érzésre, amikor valaki a
régi gimis osztály előtt felolvassa és a többiek reagálnak rá. És ahogy
ránéztem hajnalban a telefonomra csodák csodájára megláttam, hogy írt az egyik
évfolyamtársam és a pókhálóba veszett blogomról kérdezett…
Vágy
A test szenved. A lélek szorítja. Az agy megfeszül.
Elviselhetetlen a nyomás. Fáj! Nincs idő. Mit kell tenni? Minden rossz. Kusza
gondolatok. A valóság visszahúz. Küzdök. De miért? Hamis vágyak. Illúzió. Nincs
levegő. Korlátok. Szabadnak lenni. Hol a szabadság? A test szenved. Bírd ki! Majd
jobb lesz! Miért kínzom magam? Sírni kéne. De nincs idő. Írni vágyni. Elviselhetetlen
éhség. Szomjúság. Rövidet és tömöret. Nincs idő. Utálom az egészet. Majd, ha
vége lesz akkor majd talán. Szembe nézni. Erős vagy. Kibírod. De miért? Hol van
már a levegő? Miért nem azt csinálom, amire vágyom? Rahulnak megy. Nap mint nap
megharcol irigykedve a főhősével. Mondom ezért vagy író, mert ha nem írnál már
nem lennél. Én meg csak várkor és kínzom magam. És fáj. De miért? Mikor lesz rá
erő? Iszom a társadalom italát és gyűlik a sav. Hol van már az elég? Hol van a
szabadság? A vágy felőrli a testet. Hol az a pont, amikor elég? Hogyan
változtatom meg? Mikor jön el az a pont, amikor elkezdhetem? Hiányzik az
eufória. Már oly régóta gyűjtöm. Dagad a gyomor. Marja a sav. Kikívánkozik az a
sok méreg. Húz a fantázia. Vissza, vissza… Forog már a világ.
SzabadsásàírniàmondatàgondolatàharmóniaàIsten
Tudományàbizonytalanàmegfoghatatlan
Társadalomàkuszaàkiismerhetetlen
Megfelelésàßszeretet
Koreaàálom
Rahul = irigység = vágy = lehetőség
Testàkorlátàbántás
Miért?
Mi az erő titka?
Válaszok.
Elengedni.
Full potencial