Doboz teória 3: avagy A baráti doboz...

Valahogy a barátság elkezdése kevesebb stresszel jár mint egy párkapcsolaté. Lassabban alakul, és kevésbé drasztikus. Sokan azt mondják, hogy tartósabb is. De vajon ez valóban igaz? Sok esetben van barátság hormon és a barátság azonnal fellángol, máskor azonban lassan alakul ki az egész. És vajon azt a lassan építgetett dobozt, ami tele van megannyi élménnyel, – mert akárhogy is nézzük, de a baráti dobozunk sokkal nagyobb és változatosabb, mint a párkapcsolati dobozunk – nem vagyunk e hajlamosak elhanyagolni, ha megjelenik mellette a párkapcsolati doboz?

Még világosan dereng a kép előttem, amikor a Deák téren álltam az akkori barátommal és a fogadott bátyámmal. És a kérdés: „Válassz! Melyikünkkel mész haza?” Akkor igazán igazságtalannak éreztem. Miért kéne választanom a legjobb fiú barátom és a párom között?! Fogadott bátyám folyamatosan a szememre hányta, hogy elhanyagolom, hogy nekem ő már nem is fontos. És valóban. Akkortájt úgy éreztem, hogy a közeli barátságunk terhes. Annál is inkább igazságtalannak éreztem a kérdését, mert ő az utolsó barátnőjénél megszakította velem a kapcsolatot. A lány minden létező, mozgó barátra féltékeny volt és én mint nő, egy potenciális rivális elsőként estem áldozatául a féltékenységének. Persze a szakítás után is én voltam az első akit felhívott bátyus. De akkor is, ha ő megtehette, akkor miért várja el az ellenkezőét tőlem?! Szégyellem bevallani, de azt hiszem, hogy a barátságunkra rányomta a bélyegét az a kapcsolat, és utána még egyszer az én kapcsolatom. És hiába is mondja bárki, hogy a barátság sok mindent kibír, meg hogy tartósabb mint a szerelem, a barátság igenis sérülékeny. Hiába is kérsz bocsánatot, az elkövetett sérelmek nyomot hagynak. Utána, már semmi sem lesz a régi.

Gyermekkori magányosságom, figyelmeztet rá, hogy becsüljem a nehezen megszerzett barátokat.

Emlékszem az első baráti ölelésre. 15 éves voltam és egyszer csak átölelt az a lány. Addig ismeretlen melegség fogott el. Ilyen, ha az embernek van barátja? Ez nem is olyan rossz dolog. A kamasz korom ettől a perctől e körül a lány körül forgott, aki hazudott nekem minden létező módon használt. Én pedig mindent megbocsájtottam neki, mert a barátom volt.

Egy másik barátnőm azt találta mondani, amikor is a némettanárnő barátnőmet egy nyáron át a házunkban altattam, hogy ez már párkapcsolat. No, de hogy hagyhattam volna a legjobb barátnődet egy panel lakásban ventilátor nélkül aszalódni, amikor nekem szélgépem volt. És az önzőség is benne volt, hiszen nem voltam egyedül. Ki szeret egyedül aludni? Senki. De némiképpen a legjobb barát valóban olyan lenne mint egy párkapcsolat? És, ha olyan akkor vajon megcsalásnak számít e ha az egyik fél elkezd randizni?

Aztán ott van még az unalmasság is. A szerelmes ember az a fajta papagáj aki képes önmaga szinonimája képen ugyanazt a mondatot százféle módon elmondani. Nincs input, csak output…

Az egyetem második évére kimondottan jól alakultak a dolgaim. Kezdtem hozzászokni, hogy nem is olyan rossz tanulni és jó jegyeket szerezni. Nyertem egy ösztöndíjat. Egy baráti társaságnak is a tagja lettem. Minden hétvégén mentünk valahová. Életemben talán először úgy gondoltam, hogy minden tökéletes harmóniában van. Aztán jött egy férfi… Minek utána a barátok a szememre hányták, hogy külön külön mindkettőnket szeretnek, de együtt unalmasak vagyunk. És onnét nem kerestek. Aztán meghalt a barátom édesapja, én pedig úgy éreztem, hogy irgalmas szamaritánust játszom és eldobom az ösztöndíjamat és maradok Magyarországon. Szerintem ezen a ponton haragudott meg rám a dékán. Kedvenc tanítványból rögtön kegyvesztett lettem. És a kérdések, miszerint gondolkozom e azon, hogy megcsináljam a PhD-t elmaradtak. De nem igazán izgatott akkor, mert szerelmes voltam. Az unokatestvérem férje figyelmeztetett: Lehetséges, hogy ha visszamondod az ösztöndíjat azt még egyszer nagyon bánni fogod. A végén úgy jöttem ki abból az öt és fél éves kapcsolatból, hogy búcsút mondhattam a barátaimnak is és a karriernek is és egyenesen Dél-Koreáig szöktem. Nem hiába tartja a mondás, hogy: Szép dolog a szerelem, de ha öl butít és a nyomorba dönt, akkor egy fabatkát sem ér. Csak akkor jó, ha felemel. De képes a szerelem valóban felemelni?

A barátokkal az ember mindig sokkal közvetlenebb. Nincs ott a félsz. Nyugodtan adhatod önmagadat, még akkor is, ha meg vagy bolondulva és nem kell attól félned, hogy ezért kiszeretnek belőled. Míg a szerelem magában foglal egy fajta távolságot és a távolságból adódóan egy állandó fájdalom érzetet. Az angol azt mondaná „Distance makes the heart grow fonder” Magyarán a távolság gerjeszti a szerelmet. De a hiány érzet fáj. De akkor az embernek miért is kell ez a fájdalom? Miért vagyunk mazochisták, amikor ott vannak a barátaink, akikkel az esetek legnagyobb százalékában jól érezzük magunkat?

És lehet e összekeverni a barátságot a testiséggel? Szerintem ez mindent összezavar. Ha lefekszel a barátoddal, akkor az akármennyire is próbálkoztok utána, éket fog verni közétek. Nincs olyan, hogy érzelem mentes szex. Az egyik félnek mindig jobb lesz… vagyis egy valaki sérülni fog, még akkor is, ha azt állítja, hogy nincs semmi gond. Jerryvel mindig visszasírtam azt az időszakot, amikor még csak barátok voltunk. Hiányzott az a közvetlenség ami megvolt azelőtt. És hiába szakítottunk. A távolság, ha csak részben is, de megmaradt.

Szóval a barátságot nem ártana ápolni és nem elbaszni, szó szerint vagy nem szó szerint. Jó lenne nem elkövetni újra a múlt hibáit.

Tükör

Egy balatoni villa déli szobájában, halmokban álltak a ruhák és a cipők, a levegő tikkasztóan meleg volt és dunsztos. Félhomály uralkodott. Itt olvasott Orsi valamilyen ócska áttetsző lebernyegben. A pamlagon féloldalasan hanyagul elhelyezkedő csontsovány alak egy papír köteget szorongatott a kezében és minden egyes mondatot hangosan olvasott. Egy tizenhat éves kamaszlány feszült figyelemmel hallgatta. Orsi nagy műgonddal silabizálta ki a macskakaparást és akár egy dögevő aki rátalált egy elejtett vadra mohón cincálta szét a mondatokat.

- Ez a mondat dagályos… Evvel a mondattal mit akartál kifejezni? … Ez a mondat akár jó is lehetne, de… Ezt a mondatot szét kéne bontani. Túl hosszú… Ebből a szóból kihagytál egy betűt… Itt mit akartál írni? Nem tudom elolvasni. - A lány odaviharzott – Ezt – Értem… Ez a mondat nem jó. Értem mit akartál vele kifejezni, de magyartalan...

A papírköteg egy mesét tartalmazott, ami - mint ahogyan az írója fájóan gyorsan ráeszmélt – nem volt egy cseppet sem mentes a hibáktól. Sőt. Akárhogy is nézzük: Csapnivaló volt. Orsi nem kímélte a lányt. Hiányzott belőle az a tapintat, amivel a felnőttek szokták kezelni a gyerekeket. Kegyetlenül őszinte volt. Orsi minden egyes mondata felért egy kínzással. Mennyi energiát fektetett azokba a mondatokba. Mennyi elvesztegetett idő. Bárcsak rá lehetett volna fogni, hogy ez a nő utálja, és a mondatok irányában tanúsított ellenszenve csupán az ő személyének szól. De nem így volt. Nem volt mentség és kifogás. A mondatok és a történet is rossz volt. Semmi sem stimmelt. A lány már érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, ám ekkor csoda történt. Orsi felolvasott egy mondatot, ami rövid volt és egyszerű és elmosolyodott: -Na végre! Ez egy szép mondat. Ezért a szép mondatért érdemes megtartani ezt a borzalmas írást. Olvass Maupassantot az majd segít letisztázni a mondataidat. - A kritika fájt, de egy egy olyan ember szájából hallotta, akire érdemes volt felnézni. És, ha rossz is az egész, de az az egy mondat reményre ad okot. Majd a következő jobb lesz. Nem kell feladni.

Egy évre rá a balatoni házban megnövekedtek a ruha és cipő halmok. Orsi már nem a pamlagon olvasott. Nem volt rajta hely. Egy vékony ösvényen át beverekedte magát a nyugati szobába és magára zárta a szobát. A lány pedig izgalommal teli szorongással várta a kritikát, de a szobából csak nevetés hallatszott ki. A tizenhét éves agyába az a kényelmetlen gondolat fészkelte be magát, miszerint: Orsi minden bizonnyal azért nevet, mert az írás annyira szánalmas, hogy még egy komoly kritikára sem érdemes. Ám az összes rémkép ellenére, amikor végre előmászott a rejtekhelyéről az előző évhez képest még jobban lesoványodott alak nem jött több kritika. Orsi vidám volt és mosolygott: - Csak nem megtanultál írni? Jól szórakoztam. - Ám a lányt akkor elfogta a gyanú. Mi van akkor, ha az írás nem lett jobb? Ha Orsiból csupán az eluralkodó alkoholizmus beszél? És valóban. Évekkel később visszaolvasva ez az írás borzalmasnak hatott a lánynak. Orsi elveszítette az agyát.

Hosszú évekkel később talán már fejlődött az a végtelenül buta olvasatlan lány, aki én vagyok. De nem annyit mint amennyit szerettem volna. És nem lettem sokkal okosabb sem, vagy tehetségesebb. Egy dolog más csupán. A motiváció. A kamasz még rendelkezett avval a gőgösséggel ami a buta emberek sajátja: arra vágyott, hogy híres író legyen. Arról álmodott, hogy egyszer majd ír egy igazán giccses szerelmes regényt. A felnőtt azonban már nem akar híres lenni, csak jól írni. Ugyan még vágyik a giccses szerelmes regény megírására, de fél, hogy túl fanyar és túl összeszedetlen ahhoz, hogy erre képes legyen. Nem elég jó. Mert a ponyvát csak igazán profik képesek írni. De a szerkesztő szerint van benne fantázia. Az írásban van egy szép mondat kapcsolat. Kevés vigasz, hogy tizennyolc év alatt csupán egy mondattal nőtt az egy írásra jutó jó mondatok száma, de legalább nem csökkent le nullára.

Ha az ember ír, és őszinte szívvel teszi, akkor lecsupaszítja magát. Odadobja magát a gladiátor verembe. És, ha kritikát kap ez a lecsupaszított én, akkor az mérhetetlenül fáj. De el kell döntened, hogy feladod a küzdelmet, – és a valódi harc nem a kritikusaiddal fog zajlani, hanem önmagad hiányosságaival – vagy felállsz a pofonok után és harcolsz tovább, amíg meg nem erősödsz. A tanulás folyamata nehéz, de tanulni kell és szükséges. A kritika pedig tükröt mutat.

Ha reggel felkelsz és nem tetszik a tükörképed, akkor döntsd el mi a probléma. Ha koszos, akkor mosd meg! Ha pattanás, vagy kiütés, akkor menj el szakemberhez! Ha ránc, akkor fogadd el! Egy ideig óráig lehet kendőzni az idő múlását, de amint elsimítasz egyet, mindjárt jön a másik. Ha meg a vonásaid nem tetszenek, akkor szokd meg, mert az te vagy és nem más. Át lehet ugyan szabni egy arcot, de egy természetes, hibás arc mindig sokkal izgalmasabb mint egy mű. Ha meg valamiért nem tetszik másnak, azon nem kell elszomorodni. Ha ápolod azt az arcot, és szereted, akkor még az is lehet, hogy idővel megszépülsz.

Doboz teória 2: Értekezés a szerelemről a barátokra reflektálva

„A szerelem csupán illúzió” - fogalmazta meg tegnap az egyik barátom. Mire egy másik úgy reagált, hogy ő szeretne hinni a szerelemben. Mire az első személy azt mondta: Hogy az ember önző és gyarló és hajlamos a saját érdekeit a másik fölé helyezni. És valóban valahogy mi emberek szeretjük túlmisztifikálni a nagybetűs szerelmet. Igazából mit hívunk szerelemnek? Azt a kémiai reakciót amit a másik fél hormonjai meg meg a te hormonjaid hoznak létre az agyadban, kvázi elveszíted a józan ítélő képességedet és megbolondulsz a másik félért, vagy azt amikor ez az érzés már letisztult és mégis megmarad a szeretet és odafigyelés. Számomra nehéz megállapítani. Amikor a kémia eluralkodik az ember agyán akkor hajlamos az adott félt idealizálni. Szépnek látod, és különlegesnek. Sok esetben rávetítesz egy képet, aztán amikor a kémiai reakciók lecsillapodnak és a rózsaszín köd eltűnik akkor nem biztos, hogy annyira tetszik az az adott személy. Tetszel, vagy tetszel és érdekelsz? Nem mindegy. Be akarod e kebelezni az egyént? Vagy hajlandó vagy illetve hajlandó vagyok e arra, hogy lecsupaszítsam magam és félre tegyem az önzést és a birtoklási vágyat és időt és energiát szánni/szánjak arra hogy az általam választott személyt megismerjem? Nem kierőszakolni a másikból azt, hogy szeressen, hanem hagyni, hogy megismerjétek egymást. Próbálni a külsőségeken és az indulatokon túl meglátni a másik személy lelkét. Figyelni a reakcióit. Megérteni, hogy mit miért tesz. Meghallgatni. Hagyni magad, hogy rájöjj, hogy az a másik személy valójában milyen. Hogy megértsd, hogy képes vagy e hosszú távon szeretni azt a gyarló lényt akit valamilyen oknál fogva kiválasztottál és beletetted a dobozodba. Néha nem árt a dobozt csupán kívülről szemlélni. Mert, ha a dobozt csupán kívülről nézed, akkor egy idő után elfelejted, hogy mit tettél bele. A dobozlakódnak is vannak érzései, amit neked mint doboz tulajdonos - ha már dobozoltad azt a lényt – kutya kötelességed ápolni, megérteni és nem magára hagyni és nem önző módon a saját képedre formálni. Szeretni a embert, de nem szeretni a hibáit, mert a hiba az rossz. A rosszat pedig el kell ítélni. Ha már egyszer úgy esett, hogy valakibe beleszerettél, akkor a szerelmedet ráerőszakolni a másikra és megfojtani őt, az nem feltétlenül bölcs megoldás. Még akkor sem, ha az illető szerelmes szemekkel néz rád. Mert honnét tudod, hogy a doboz lakód éppen milyen körülmények között van? Ha minden áron, erőszakosan az ő dobozlakója akarsz lenni és őt is próbálod vért izzadva az ő akarata ellenére is beletuszkolni a dobozodba, akkor avval magadat is megsérted, meg őt is. Inkább próbáld meg megérteni azt a tényt, hogy az az illető miért nem akar belemenni a te dobozodba és az ő polcán miért nincs hely egy doboznak a te számodra. Ki tudja, ha tényleg szeret, akkor idővel talál helyet számodra is, és talán belemászik a te dobozodba. De adj neki időt és teret. Te csak annyit tehetsz, hogy szépen kibéleled a dobozodat és vársz, esetleg ápolod a lény lelkét, és jót akarsz neki. Ha meg arra a megállapításra jutsz, hogy nincs esélye a dolognak, akkor hagyod azt az illetőt szabadnak lenni.

Barátaimnak... a tegnapi napról

Annak aki azt mondta, hogy: A szerelem csupán illúzió. Azt hiszem, hogy az összes barátom közül te vagy a legbölcsebb. Örülök, hogy van valaki aki rávilágít a saját önzőségemre és nárcizmusomra. És nem csupán e miatt, de nagyon szeretlek. Még úgy is, hogy tudom, hogy volt már olyan, hogy nagyon megbántottalak. És tudom, hogy a butaságaim miatt nehéz engem szeretni. Viszont annak ellenére, hogy nagyon szeretlek, látom, hogy mostanában mennyire boldogtalan vagy, és azt is érzékelem, hogy jelen időben talán az összes barátunk közül én állok tőled a legtávolabb és az én társaságomra vágysz a legkevésbé. És nem tudom, hogy hogy lehetne neked segíteni. És a figyelmetlenségem és az önzőségem nem segít. Mindenesetre olyan jó lenne boldogabbnak látni.

Annak aki egy nagyon esendő barátot szeret. Annak idején amikor összejöttetek, akkor elég sokan úgy gondoltuk, hogy nálad ez az egész csak hóbort. És féltettük a barátunkat tőled. Azért is féltettük, mert vajon ki képes párkapcsolatban lenni egy emberrel aki ennyire erősen szenvedélybeteg. Féltettük, mert melletted boldognak tűnt. És mi attól tartottunk, hogy mivel részedről ez csak egy hóbort, ha elhagyod akkor az a barát akár meg is halhat. Mert valóban annyira a gödörben volt. És arra is emlékszem amikor egyszer valaki megkérdezte tőled, hogy miért vagy vele együtt, akkor valami olyasmit mondtál, hogy: „Te úr Isten?! Hiszen annyira szerethető ember!” És ez nekem nagyon tetszett. Azt hiszem, már mondtam, hogy a bajom veled nem az, amit mondasz, hanem az ahogy mondod. Nehezen birkózom meg az erőszakos emberekkel. De őszintén becsüllek azért, mert példát mutatsz szeretetből és kitartasz. Pedig meg vagyok győződve arról, hogy biztosan őrülten nehéz, meg hogy fáj is őt szeretni. Zárójelben megjegyzem, hogy még avval is egyet értek amit Angliáról mondtál. De nekem, mint egy olyan ember, akinek pont az az ország adja a kenyerét, ilyen kijelentést tenni nem szabad.

A barátnőmnek aki hisz a szerelemben. Hét év magány alatt őrületesen magas falakat épített maga köré, és ember legyen a talpán, aki ezeket a falakat meghágja. Némi bizakodásra ad okot, hogy ennek ellenére most ajtó nyílt ezen az erődítményen és elkezdett beszélgetni egy férfiúval. Ugyan megvan a lehetősége annak, hogy a távolság miatt nem fog működni a dolog, de én jó dolognak tartom, hogy ugyan résnyire is, de kinyílt ez a kapu. Merthogy, mint mondtam: a résnyire nyitott kapu izgalmas és vonzza a bámészkodókat. Ha az a kapu tárva nyitva van az már nem olyan izgalmas, mert látsz mindent, de ha az a kapu csak résnyire van nyitva… No, de a lényeg az, hogy maradjon is csak nyitva az a kapu.

Annak aki most nagyon szerelmes. Én is láttam a lány arcán amit te. Szerintem szeret, még akkor is, ha azt írja, hogy tőle ne várj szerelmet. De teljes mértékig egyet értek kedves közös barátunk barátjával. Lehetséges, hogy nem kéne magadat és őt is tönkretenni evvel a nagy szerelemmel. Mi lenne, ha lenyugodnál egy kicsit és nem csak bor társaságában viselnéd el a saját érzelmeidet? Őszintén, ha én az a lány lennék, hát nem szívesen látnám, hogy te ennyire kínlódsz. Hagyjad egy kicsit. Neki még meg kell birkóznia a saját érzelmeivel. Ne légy már ennyire kétségbeesett. Bízz az ítélő képességedben és ne fojtsd meg. Értsd meg, hogy neki most nehéz. Egy olyan választás előtt áll ami felforgathatja az eddig felépített világát. Ne bántsd azért mert nem dönt azonnal. Légy egy kicsit türelmesebb.

Apunak pedig. A múltkori beszélgetésből loptam egy gondolatot. Lehet, hogy lopok még többet is a jövőben. Ez a mostani valami hasonló volt, hogy: Az embert szeresd és ne a hibáit. A majom szeretet nem igazi szeretet. Mert a hiba az rossz. És ami rossz azt nem kell szeretni. És szeretheted attól még az embert, hogy nem szereted a hibáit.