Nem titkolt vágyam, hogy egyszer szeretnék egy romantikus ponyvaregényt írni. Csak-hát valamiért nem áldott meg az Isten engem a vaksággal. Ezeket a sorokat a saját magam tehetetlenségéből fakadó haraggal és frusztrációval írom. Próbálom behunyni a szemem mégis látom, és most túlcsordult a pohár. Nincs se kapacitásom sem hatalmam megváltani a társadalmat vagy az embereket magam körül. Mégis bánt.
A mai reggel úgy keltem fel, hogy hiány érzetem volt a tegnapi nappal kapcsolatos segítség nyújtási kísérletem után. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot és nekiáltam takarítani. De valahogy a nap közepére azt éreztem, hogy mégis nyomaszt engem a tegnap. Találkoztam egy nővel az utcán és ugyan nem szoktam pénzt adni az a nő valahogy megérintett ahogy ott állt a kócos szőke hajával egy kis levél gallyat pörgetve az ujjai között. Olyan végtelenül szomorú volt a tekintete és én kötelességből de elkezdtem beszélgetni vele.
Úgy dél körül már nagyon nyomasztott a dolog, így hirtelen felbátorodtam és saját magam vállon veregetéséül felhasználtam az újonnan szerzett tudásom. Az egyik egyetemi csoporttársamról kiderült hogy pap. Henry majd megoldja a problémát -gondoltam-. Mögötte ott áll az egész katolikus egyház. Én meg csak egy szegény túlkoros egyetemista vagyok csak...
Aztán ahogy takarítottam tovább megláttam a hétfőn vásárolt mágneses műszempillámat, amit ugyan megvettem, de Isten tudja, hogy valaha használni fogok-e, nagyon megharagudtam magamra. Elköltöttem 6 ezer forintot valamire, ami nem rendelkezik semmilyen értékkel és a szegény rászorulónak meg adtam 100 forintot. Tényleg nem hordok magamnál pénzt manapság és valóban oda kell figyelnem, hogy mire adok ki pénzt. Csak pár méterre álltunk a bolttól, és amikor hallgattam azt a szegény nőt, hogy egy milliós adóssága van és hogy kirúgták a munkahelyéről és gondoskodnia kell az édesanyjáról, akit most engedtek ki a pszichiátriáról... Vajon felmerült bennem a gondolat, hogy pár lépést tegyek és vegyek neki valamit enni? - Nem. - Meghallgattam ugyan, de nem érzem azt, hogy igazán mélyre lementem volna vele. - Ha őszinte akarok lenni akkor a napokban sokkal inkább el voltam foglalva a saját sebeim nyalogatásával. - Meghallgattam, de csak kötelességből. Mint jó kisiskolás megkérdeztem, hogy vannak öngyilkos gondolatai, de nem hallgattam őt elég ideig. Elmondta, hogy nincs senki sem körülötte, aki segítené, hogy vannak öngyilkos gondolatai, de reménykedik abban, hogy valami csoda történik vele és megsegíti Isten. Kedvesen megköszönte, hogy meghallgattam. Én meg nem mondtam neki, hogy van még közel negyed órám, és szívesen hallgatnám még. Önmagam megnyugtatása érdekében megkérdeztem, hogy mik a tervei a holnapra nézően. Mire ő mondta, hogy ugyan így kijön majd az utcára és reménykedik a csodában. Én nyugtáztam magamban, hogy nem lesz öngyilkos. Legalábbis próbáltam elhessegetni ennek a gondolatát. Úgy búcsúztam el a végén, hogy maradt bennem rengeteg kérdőjel és egy adag önvád. Bementem a DT-be és kértem magamnak egy szódát ami még mindig többe került mint az a pénz amit én annak a nőnek adtam
A minap krokodil könnyeket eregettem, mert mennyire nagyon igazságtalan a világ... Szinte semmi pénzem nem maradt a nyári keresetemből. És hogy a napokban láttam egy apukát a kicsi gyerekével a házam előtti kukában guberálni. - És milyen jó lett volna segíteni nekik. Persze ha több pénzem lenne. - Az igazsághoz viszont az is hozzá tartozik, hogy ma a saját lakásom takarítása közben ráfújtam a bio málna ecetet a fürdőkádamra, hogy leszedje róla a vízkövet. Bio fertőtlenítővel törölgettem le a WC ülőkémet. A szekrényembe alig férnek el a ruhák. A szemem jobb sarkában rálátok az edző kütyümre, ami évek óta csak porosodik, a ball sarkából meg a szintén porosodó pilates karikára meg a FitBall-omra. A lakásom igazából roskadozik az olyan dolgoktól, amiket nem használok és nincs is igazán szükségem rájuk, mégis a tulajdonomat képezik. Ugyan borzasztó állapotban van a lakásom, de mégis az enyém. A jelen pillanatban pedig az ősszel vásárolt új laptopomon pötyögök és van még két másik nem használt öregebb laptop is a polcomon. Én pedig egy igazi hipokrita Magyar lelkületével nyavalygok azon, hogy nekem milyen rossz. És amikor ott volt valaki akinek segíthettem volna én morzsát szórtam kenyérrel a kezemben. Észre kellene már végre vennem, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyok.
Persze feloldozhatnám magam avval, hogy én legalább adtam neki valamit, és hogy én meghallgattam. Meg hát a jószándék ott volt bennem... De valahogy olyan blablának tűnik mentegetőzni. A slendrián tetteim és a tetteim hiányának a súlyát pedig magamban cipelem. És csak a remény reménykedni tudok, hogy ha újra el jön rá a lehetőség, akkor majd jobban csinálom.
