Pszichológiát tanulni nehéz. Megterheli a testem és a lelkemet is. A tanulással töltött idő alatt nem jut időm rendszeresen enni, és mozogni. Annyit dohányzom, amit még egy gyárkémény is megirigyelhetne. Rothad a tüdőm és vele együtt a testem. A lakásomról már ne is beszéljünk. Elhanyagolom a barátaimat. De cserébe rávilágít arra, hogy minden ami vagyok az minden, csak nem normális. Kevés vagyok én ehhez. Nem vagyok elég okos. A memóriám sem elég jó. Az életem pedig... hát sajnálatos módon nem ott állok a fejlődésben mint ahol lennem kéne. És pont azt nem csinálom amiért elkezdtem az egészet. Hogy írhassak, és hogy jobb író legyek. Ebben a félévben minden áldott nap megkérdeztem magamtól. Miért is csinálod ezt magaddal? Mi az értelme az egésznek? Add fel és menekülj!
Amikor úgy kelsz ki az ágyból, hogy tudod, hogy aznap éjjel semmit sem aludtál, ergo az előző napos tanulás semmit sem ért, és a tudás nem fog beépülni a hosszú távú memóriádba. És persze, kialvatlanul a mai nap sem lesz sikeres. Nincs elég erőd, sem pedig időd. A fejfájás állandóvá válik. Minden egyes porcikád azt kívánja, hogy add fel és menekülj. De mi ért is csinálod? Mire jó az egész?
Amikor másodjára készültem Koreába és Angliában idősgondozóként dolgozva próbáltam összegyűjteni rá a pénzt, kidobtak ez egyik kliensem házából. Két héten át hallgattam a nénitől, hogy mennyire utálja a külföldieket akik elveszik a rendes angoloktól a munkát. Én pedig két hét után megkérdeztem tőle, hogy ugye tudja, hogy én is olyan gonosz külföldi vagyok? Erőt vettem magamon és felhívtam a cégem, hogy találjanak egy angol carert helyettem. Amikor a család megkérdezte, hogy miért megyek el én őszintén azt válaszoltam, hogy most még tudok nyugodtan és kedvesen beszélni az anyjukkal, de nem tudom, hogy milyen lennék egy hónap után. Általában az új carerek megtalálása bele telik egy időbe, de engem másnap felhívtak, hogy szeretem e a kutyákat. Amikor azt válaszoltam, hogy igen akkor azt mondták, hogy rögtön pakoljak össze és induljak. A néni lánya és a férje pedig megjelentek miközben én pakoltam és üvöltöztek velem. Mert az ő értelmezésük szerint én üvöltöztem az anyjukkal, amit ugyan én nem tettem de az anyjuk viszont folyton velem. Kaptam én kígyót békát abban az egy órában. Úgy éreztem, hogy ez szörnyen megalázó, és én ezt nem érdemlem meg. Természetesen a cég rossz irányító számot adott meg és a taxi ilyenkor nem lehet taxit hívni. És amikor megkérdeztem a néni lányát, hogy tudna e nekem egy helyes irányító számot adni akkor üvöltve közölte, hogy hogy képzelem, hogy szívességet kérek. A táskámat pedig kidobta az utcára. Így indultam az új helyemre... A vonat állomás egy órányira. A tervezett vonat pedig félóra múlva indult. Huszonöt perc a legközelebbi boltig. Ahol kik is hívtak nekem taxit? A csúnya gonosz külföldi bevándorlók. Mondanom sem kell, hogy a vonatot lekéstem. De eljutottam az állomásig. Vettem jegyet a következő vonatra. De valahogy sikeresen eltűnt a telefonomról az email amiben azt írták, hogy hová, meg kihez kell mennem. Nem tudom, hogy hogy csináltam. Nem igazán voltam jó idegállapotban. Szóval ott álltam Londonban valamelyik állomáson. Már nem is emlékszem, hogy pontosan hol, és nem tudtam, hogy hová menjek. Biztosan lekéstem a vonatot. Megaláztak, és kidobtak az utcára. Az volt az a pont amikor összeroppantam. Rám tört a sírás. És azt éreztem, hogy elegem van. Már az előző helyemen is rabszolgaként voltam kezelve. Anglia alatt szakítottam a koreai barátommal is. Egyszerűen betelt a pohár. És úgy éreztem, hogy ez az egész sok nekem. Haza akartam menni. Át akartam ölelni az édesanyámat, és kibőgni magam a vállán. De ha haza megyek, akkor nem lesz pénzem Koreára. Mit akarsz? Kérdeztem magamtól? Ha akarod eléggé, akkor veszel egy mély lélegzetet, és mész tovább. Nagyjából egy órát bőgtem és vaciláltam. Aztán úgy döntöttem, hogy nem adom fel. Felhívtam a céget, és kaptam egy újra kalibrált úti tervet. A végén este tizenegykor estem be az új helyre ahol rögtön egy kis Jack Russel kutya ugrott a nyakamba, aki egy véreb módján üldözte el az előző kollega nőt, de engem valamiért az első pillanattól kezdve szeretett. Én pedig, három csodálatos hónapot tölthettem abban a művész családban.
Szóval a pszichológia... Mi is az értelme? Lehet, hogy most nagyon rossz. De talán, ha a küzdelem végére jutok, akkor lesz esélyem egy olyan munkára, ahol nem leszek rabszolga. Ahol nem az emberek leépülését látom majd, hanem ahol valóban tudok segíteni. És talán lesz időm írni is. De most szar. De én választottam ezt a szart. És megpróbálok belőle várat építeni, már azért is. És közben érzem a szagát... És miért? Mert, ha feladom, az csak menekvés... Eleget bőgtem ma. Eleget sajnáltattam magam... Ideje mély levegőt venni és folytatni a magammal vívott harcot... Mert hátha jobb lesz.
