Életképek: A fejemen koppanó kalapács

"És képzeld, még a WC-re is követ és ott is mondja és csak mondja" ezen kijelentés unokatestvérem volt férjének a szájából jött a nagynénémre vonatkozóan. És valóban nem ismerek még egy olyan embert, mint ő. Sokan, sokféleképpen jellemezték már, de egy dolog biztos, ha meghallom a jellegzetes dobogást a lépcsőn összeszorul a gyomrom. A ház megremeg és ő közeledik. Olyan érzés ez mint amikor horror filmet nézel és még nem látod a szörnyeteget, de tudod hogy ott van és, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet és félsz.

Amikor kedves gazdaság ismeret tanárnőm gúnyosan megjegyezte, hogy írjak a saját életemről akkor arra gondoltam, hogy egyszer eljön majd az a pont, amikor is a nagynéném, mint az életem egyik leradírozhatatlan része, az írásaim része lesz. 

Kettőnk kapcsolata finoman szólva is viharos. Egy dolog mindenképpen jellemzi és ez a kölcsönös tisztelet hiánya, hogy mindketten megpróbáljuk megnevelni a másikat. Míg édesanyám önfeláldozó és egy igazi szeretetgombóc és maga a megtestesült jóindulat, addig nővére ennek a teljes ellentéte. Az a fajta ember aki folyton csak a negatívumot látja az emberekben. Ez alól persze csupán önmaga képez kivételt, hiszen hosszas órákon keresztül képes dicsőíteni önmagát és magyarázni újabb dicső gondolatait, ezáltal bebizonyítva, hogy ő mennyivel okosabb mint bárki más. Képes minden egyes pillanatban bele mászni az aurádba nem törődve avval, ha vendég van nálad, vagy ha éppen tanulsz, vagy ha éppen trónolsz a WC-n. Hosszú éves egymást szekálásunknak csupán egyetlen eredménye volt. Az, hogy Dea megtanult kopogni. Természetesen a választ már nem várja meg és benyit, nem törődve avval, hogy éppen félmeztelen vagy, vagy hogy éppen az aktuális barátod van nálad. Ha arra vetemedsz, hogy kulcsra zárod az ajtót, akkor az addig veri amíg ki nem nyitod.

A lépcsőfokok megremegnek, erőszakosan koppan a cipő a fán, a szívverésed felgyorsul, a lélegzeted elakad. Közeledik. A bejárati ajtó feljajdul. Hurrá! Nem az én szobámba jött be. De sosem tudhatod, mikor jön ki, és mikor kopog az ajtón. Szívdobogás. 

-Buba az Annát minden munkahelyéről ki fogják rúgni, mert olyan figyelmetlen és folyamatosan lefetyel. Nincs még egy olyan munkahely ahol ezt el tudják viselni. -ecseteli anyámnak. Majd kifejti, hogy én minden fajta munkára alkalmatlan vagyok. Természetesen ugyanezt a férjétől is megkapom minden nap. 

Bám, bam, bám, bam, bám... a lépcső koppanása akár a fejemnek ütődő kalapács. 

-Az apu annyira utálta a Stamler nagyapádat. képzeld amikor elmentek vacsorázni, folyamatosan csak a pénzről beszélt. Apu ezt nem tudta elviselni. Borzalmas ember volt.

-Lehet, de a papi nagyon szeretett engem. És gyerekkorom legszebb emlékei hozzá kötődnek, míg a te apádról egy szem emlékem sincs. Hányszor is láttam életemben. Á, igen. Kétszer. Ebből egyszer amikor megszülettem. Szóval lehetséges, hogy a nagyapa fantasztikus ember volt, de én nem ismertem, nem tudom megítélni.

Amikor a nagynéném megjelenik a barátnőim többnyire elrejtőznek a szobámba. Majd amikor úgy tűnik, hogy csönd van kidugják a fejüket.

-Elment már?

Ha anyu a kórházban van, hiába keltem már fel hatkor, megpróbálok a szobámban maradni. Ha azt hiszi, hogy alszom akkor talán nem jön be zaklatni. Megvárom amíg elmegy és csak utána merészkedek ki.

-Itthon van a nagynénéd? -kérdezi anyu volt munkatársa félősen?

-Sajnos itthon.

-Hát, ha bejön akkor megmondhatom neki, hogy én most hozzád jöttem filmezni és, hogy nincs időm az ő laptopját szerelni. Már elgondolkoztam azon, hogy ha még egyszer megkér, hogy nézzek rá a laptopjára, akkor pénzt kérek érte. Csak a rátok való tekintettel nem tettem még meg. Valahányszor eljövök hozzátok letámad avval a hülye laptoppal. Egyszerűen nem tudja megérteni, hogy az a laptop valamikor régen ugyan jó volt, de már elavult és én nem tudok csodákat tenni vele. Nekem is van életem és én hozzád jöttem és nem hozzá...

-Annnnaaaaaa!!! Az új munkahelyeden köss csomót a nyelvedre!!! Senki sem lesz kíváncsi a te értelmetlen makogásodra.

-Annnnnnaaaaaa!!! Miért nem próbálod fel a nadrágomat? -talán, mert kb. húsz centivel vagyok magasabb, de mindegy.

-Annnnnnnaaaaaaaa!!! Fordítsd ezt le nekem! -az orrom elé dug egy google fordítóval összerakott angol mondatot, aminek semmi értelme- Ez a mondat ugye jó?

-Annnnnaaaaa! Van hagymátok?

-Annaaaaa! Van citromotok?

-Annnaaaa! Van tejfölötök?

-Akkor most tartozol ötven forinttal. 

Lejön egy halom mosatlan ruhával, mert tönkre ment a mosógépe vagy egy éve és fukar venni egy újat.

-Hát én nem értem, hogy nektek mire megy el ennyi pénz! Mi alig költünk ételre és mindig kitart.

-Dea, esetleg van egy hagymád?

-Lusta vagy elmenni boltba?

Bám, bam, bám, bam, bám... a lépcső koppanása akár a fejemen koppanó kalapács. Lenyomódik a kilincs, panaszosan feljajdul az ajtó.

-Annnnnaaaaaa!!!!

Mert hát zseni az nem vagyok

A gimnazista évek alatt nem túl sok dolgot szerettem az iskolában egy dolgot leszámítva. Azt az időszakot amikor valamelyik osztálytársam felolvasta az aktuális írásomat.

Nem voltam jó tanuló és népszerű sem voltam, de ezek a pillanatok létjogosultságot adtak nekem. Létjogosultságot, hogy ha már a jegyeim nem is, ezek a pillanatok arról tanúskodtak, hogy nekem van jogom ebbe az elit osztályba járni. 

Nem tudom hányan vannak így, de számomra az iskola egyet jelentett a rémálommal. Hogy a társaim között mennyire voltam közkedvelt arról tanúskodik, hogy általános iskolában agyrázkódást kaptam mert beleverték a fejemet a falba. Nem volt semmiféle önbizalmam. Tudtam, hogy rossz tanuló vagyok és hogy a tanárok nem lelkesednek irányomban és akármilyen atrocitás ér is nem áll ki értem senki. Érdekes az ember agya, mert míg másoknál az emlékek élénken élnek, addig nálam törlődtek. Az általános iskolából szinte semmi sem maradt meg és a gimnáziumi emlékeim is csupán foltok töredéke. A sors fintora, hogy még ha az emlék el is tűnik az érzés megmarad. Az érzés, hogy nem szeretnek, hogy más vagy és buta, az érzés, hogy jobb lett volna nem megszületni. Még ha nem is akarom, de végig fogja kísérni az életem. Ezek a gondolatok talán össze is törhetik az embert, de ugyanúgy erőt is adhatnak. Egy nehéz súly melyet egy életen át cipelsz. De ez a súly megerősíti az izmaidat. Az élni akarás nagy úr.

Az írás először nem úgy jött mint Csontvárynál az isteni felismerés, hogy ő a világ legnagyobb festője szeretne lenni. Csupán jött egy novella pályázat, melyre az osztályomból senki sem akart jelentkezni. Rajtam kívül azt hiszem mindenki komolyan vette a tanulást, így a végén én jelentkeztem. A pályázat leadási határidejének az estéjén kezdtem el írni. Addig nagyjából avval voltam elfoglalva, hogy vajon miről is írjak. Aznap este semmit sem aludtam. Akkoriban még nem volt számítógépem, viszont volt egy öreg mechanikus írógépem, melyen folyton beragadt az egyik betyű és azt kézzel kellett visszatuszkolnom a helyére. Elég nehézkesen ment az írás. Rengeteg időt vett igénybe és fizikailag is megterhelő volt. Míg a számítógépnél csak egy kicsit kell megmozgatni az újaidat az írógépemnél komoly erőfeszítést jelentett minden betű lenyomása. Ha nem púfölted kellő erővel nem látszott belőle semmi. Talán furcsán hangzik, de én nagyon élveztem ezt a szélmalom harcot. Édesanyám nem hinném, hogy akkora lelkesedéssel fogadta az én egész estés ténykedésemet, főleg hogy másnap ügyelnie kellett a munkahelyén. Nagyjából reggel hat és hét között megszületett a nagy mű. A lapok finoman fogalmazva is úgy néztek ki mint a csipke. Az írógép átlyuggatta papírt. A betűk hol sötétek, hol világosak voltak. Édesanyám arca nem nézett ki bizalmat sugárzónak, de nem mondott semmit és elolvasta. A helyesírásom még most is, de akkoriban még inkább volt kritikán aluli. Így anyu úgy döntött, hogy beviszi az iskolába és megkéri az egyik kollégáját, hogy gépelje már le nekem. Le is gépelte valaki. Gondolom a helyesírási hibák nem segítettek az én csodás művem megértésében, így talán az első és a második óráról is ellógtam arra várva, hogy mikor lesz már végre kész. Aztán amikor kész lett átolvasás nélkül rohantam vele az iskolába és leadtam. Sajnos csak a leadás után jutottam oda, hogy elolvassam. Azért sajnos mert édesanyám munkatársa nem feltétlenül értette meg az én helyesírási hibáktól hemzsegő szörnyedményemet és egy mondatot átírt értelmetlenre egy olasz énekesnő nevét pedig Gallára. Ezt katasztrófának éltem meg és valahányszor megkérdezte tőlem valaki, hogy hogy sikerült a novella pályázat annyiszor kívántam, hogy bárcsak megnyílna a föld a lábam alatt. Ezek után nem várt meglepetésként ért, hogy külön díjas lettem. 

Kezelni éppenséggel nem nagyon tudtam a helyzetet, mert addig nem igazán voltam jó semmiben a párbajtőrt leszámítva, ami viszont kezdett egyre terhesebb lenni számomra. A verseny sport egy olyan testi és szellemi megterhelést jelentett, amivel nem tudtam megbirkózni. Ekkor szakadt rám a novella pályázat által jött népszerűség. Hirtelen azon kaptam magam, hogy érdeklődnek irántam az osztálytársaim. Az addigi érdektelen 'hülyéből' átkerültem a 'bolond, de érdekes' kategóriába. Az osztály legjobb tanulója elkezdett velem barátkozni. Hihetetlennek tűnt. Az egyik pillanatról a másikra a megtűrtből lettem valaki. És ez nagyon tetszett. Persze elgondolkodtam azon, hogy a gimnáziumi barátságaim vajon mennyire szóltak az írásnak és mennyire a személyemnek. De evvel a kérdéssel nem foglalkoztam mélyen. Élveztem a személyemet övező felhajtást. 

Ekkor kezdtem el rendszeresen írni a kamaszok pökhendiségével és butaságával. Kezdeti írásaim még a legnagyobb jóindulattal sem voltak jónak nevezhetőek. Nyersek voltak, de nem úgy mint egy csiszolatlan gyémánt hanem úgy, mint az  út menti törmelék kövek. Az évek múltán a kamaszkori önhittséget levetkőzve mindinkább rádöbbentem, hogy mennyire nem tudok írni. A mondatok megalkotása egyre nagyobb küzdelemmel jár. Egyre nehezebb az út. Néha szégyennel szemlélem azt a kamaszt, aki annyira bután hitt a maga zsenialitásában. Máskor pedig irigylem azt a lelkesedést. Közben pedig arra gondolok, hogy az utak megépítéséhez szükség van a kő zúzalékra, szükség van alapokra. Alapok nélkül sokkal sérülékenyebb az út. Ha azok jók véghezvitt munka sokkal ellenállóbb az eróziónak. A kezdeti hibákat nem szégyellni kell, hanem tanulni belőlük.

Az első novellámnál elkövetett baklövésem, az értelmetlen mondat rányomta a bélyegét a későbbi írásaimra. Azt követően már sok ember véleményét kértem ki az írás folyamat után. Az írás is sokkal lassabban ment. Képes voltam hosszasan rágódni a mondataimon, csiszolgatni őket. Elmenni, otthagyni, gondolkozni rajta, majd átalakítani. Addig gyúrni, nyújtani, összenyomni amíg elfogadható nem lesz. Vagy, ha hibás évekre eltenni és újra elővenni, hogy hátha lehet még vele valamit kezdeni. Kiszedni belőle a jót és felhasználni valami másra abban a reményben, hogy valami elfogadhatót küzdesz ki magadból.

A balatoni szembeszomszéd turkológusnő személyében találtam magamnak egy olyan tanárt aki a legnagyobb élvezettel szedte apró ceflikre dagályos mondatrémeimet és oly módon próbálta leépíteni a túlzott önhitemet, hogy az nem rettentett el az írástól. Ez a mondat ezért rossz, az a mondat azért rossz... Ez a mondat már majdnem jó, de... Na végre egy jó mondat. Na látod, még ha minden más rossz is, ezért a mondatért érdemes megtartani ezt az írást. Mellette megtanultam avval a kritikával szemlélni saját írásaim, mint ahogy én az más írásaival tenném. Feltenni a kérdést, hogy ha nem én írtam volna vajon élvezném e elolvasni. Nagyon hamar rájöttem, hogy nem vagyok zseni és az írás inkább küzdelem mint élvezet. A maximalizmusnak pedig ára van. Azt hiszem hogyha az életem jelen szakaszáig számolunk akkor mennyiségre legalább kötetnyi írást felhalmoztam, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy ebből mi jó, de erős a félelmem, hogy egy se. 

Kedves tanárnőm úgy gondolta, hogy az író még akkor is ír, ha nem ír. Nos az én húszas éveim zöme avval telt el, hogy fejben írtam. Ha meg írtam is azt is borzalmasnak találtam. De, ha valaki megkérdezte, hogy mit akarok az életemmel kezdeni, arra nem tudtam őszinte választ adni. Azt mégsem mondhatom, hogy író. Mert nem tudtam semmit felmutatni. Így hát sandítottam. Meg aztán útközben az író szótól is elidegenedtem. Túl komoly és túl magasztos szó ez ahhoz, hogy leírja a gondolataimat. Plusz író csak zseni lehet, és én az nem vagyok. 

Mostanság mégis elkezdtem megosztani a Szöulról szóló írásaimat. Megosztom, mert azt hiszem ugyan nem tökéletesek, viszont ha töredékesen is kifejezik azt az embert ami én vagyok. Megosztom annak a tudatával, hogy velem együtt nem tökéletes. De senki sem tökéletes. Író helyett inkább szeretnék mesélő lenni. Valaki aki nagy köröket fut az életben, akinek nem jön könnyen a siker, aki sokat hibázik, de képes önmagán nevetni. Szeretnék olyan ember lenni aki újra és újra nekifut az akadálynak, hogy áttörje azt, annak a tudatával hogy ott van mellette az ajtó, bután, de tudatosan a nehezebb, de izgalmasabb utat választani és végig küzdeni azt. Édesapám bölcs tanácsa ellenére is, miszerint a blog írás csupán pazarlás és jobban tenném, ha Szöulról inkább regényt írnék, felvállalni a tökéletlent. Kitenni magamat a kritikának, az esetleges meg nem értésnek. Ami lehet, hogy fáj, de ebből tanulok. És azt hiszem örülök, hogy nem születtem zseninek.

Egy falatka Anglia

Ma Szöulról írván, bevillant egy kép. Egy kép abból az időszakból amikor Bettyn kezdett eluralkodni a depresszió, és én minden erőmmel próbáltam felvidítani. Tavasz volt és ilyenkor indul a BBC-n a "Spring watch" nevezetű program. Bettyvel mint egy éhező buktunk rá erre a programra, mely olykor igazán izgalmas lenyűgöző képet szolgáltatott a körülöttünk lévő vadvilágról. Máskor pedig...

Aznap tátott szájjal és megdöbbenéssel bámultuk a Tv-t, ugyanis a program a következő képen nézett ki: Egy kamera állásból vettek egy madárfészket a kommentátorok pedig...

-Most pedig élőben jelentkezünk innét a BBC ideiglenes sátrából...

-Óóó! Oda nézz! Megmozdult.- mindezt kissé suttogva teljes elragadtatással. És valóban az egyik kövér fióka egy milliméternyire meglökte a mellette szunyókáló testvérét 

-Ugye milyen fantasztikus?

-Óóó! Nézd! Most a másik is megmozdult!- a fészek másik lakója is mintha megrezzent volna

-Ugye milyen fantasztikus ez a kamera. Most élőben láthatjuk a tavasz drámáját.

-Igen valóban csodálatos. Micsoda dráma kedves nézőink. Hihetetlen. - mindezt a sportkommentátorok lelkesedésével. 

-Na most! Na most talán először megmozgatja a szárnyait! -a kövér fióka azonban továbbra is békésen szunyókált. De a kommentátorokat ez egy pillanatra sem tántorította el.

-Ugye milyen sokan vannak?

-Óóó! Valóban!

-Le fognak esni!- a fészek talán egy fokkal a vízszintestől eltérően jobb irányban lejtett, de azért még elég stabilan ált.

-Valóban micsoda tragédia lenne az anyjuknak, ha kiesnének a fészekből! -persze a fészek meg sem moccant. A fiókák pedig továbbra is békésen szunyókáltak a fészket érintő érdeklődésről ügyet sem véve.

-Óóó! Te is láttak?

-Óóó! Igen. - hatásszünet következett.

-Most! - hatászünet folytatva

-Igen most! - Bettyivel döbbenten tátott szájjal bámulunk néha egymásra nézve.

-Óóó! Ugye milyen lenyűgöző?

-Valóban lenyűgöző. - Bettyvel kérdően pillantottunk egymásra, mert mi nem avatatlan szemünk továbbra sem látott semmit sem a szunyókáló fiókákon.

-Óóó! Most majdnem kinyitotta a szemét! -a fiókák pedig a kommentátorok minden lelkesedése ellenére sem mutatták semmi jelét annak, hogy fel kívánnának ébredni.

-Most már biztosan nagyon éhesek lehetnek és epekedve várják az anyjuk érkezését!

-Valóban. -a kövér fiókák pedig szunnyadtak továbbra is az éhhalál legkevesebb jelét sem mutatva.

-Óóó! Most!

-Valóban! Ugye te is láttad?

-Óóó! Igen én is láttam! -tört ki extázisban a két kommentátor

-Most hölgyeim és uraim! -hatásszünet- Most hölgyeim és uraim! -újabb hatásszünet- Megmozdult a fészek.

-Valóban megmozdult a fészek! -a fészek mozgása az én megítélésem szerint maximum nagyítóval volt látható, akkor is csak abban az esetben, ha megremegett volna a kezed. De kommentátorainkat ez nem ringatta meg abban a tudatban, hogy most valami igazán fantasztikus dolog történt.

-És képzeljék! Mekkora dráma lesz az anyának, ha a fiókák leesnek a fészekkel együtt!

-Valóban az borzasztó lenne!

-Szegény anya micsoda odaadással gondozza a fiókáit és azok leesnek!

-Valóban mekkora dráma.

-Kedves hölgyeim és uraim ugye átérzik azt a feszültséget most ami itt náluk a BBC ideglenes sátrában uralkodik! Hihetetlen dolgok történnek mivelünk!

-Igen, igen! Olyan dolgokat láthatunk amiket előttünk még senki és ezeknek a fantasztikus történéseknek most önök is szemtanúi lehetnek itt és most velünk a BBC ideiglenes sátrában!

-Hatalmas drámák ezek kedves hölgyeim és uraim! Hatalmas drámák! 

-És még mi minden fog velünk történni! Fantasztikus! Igazán fantasztikus!

-Lélegzet visszafojtva figyelünk kedves hölgyeim és uraim!

-És most talán most kinyitja a szemét.

-Óóó! Igen most kinyitotta a szemét!

-Kedves hölgyeim és uraim ugye látták ezt a csodát! Fantasztikus! 

-Valóban fantasztikus! Ekkora csodát!

-Ennek most mind élőben lehetnek szemtanúi kedves hölgyeim és uraim! -a dundi fióka pedig mit sem sejtve az őt övező elragadtatásról hanyagul és fáradtan kinyitotta a szemét, majd a sztárok pökhendi mit nemtörődömségével lustán újra lehunyta a szemét.

-Ezért már megérte ma eljönnünk! Ez a tavasz igazi eszenciája!

-Igen teljes mértékig egyetértek! Ugye mennyire fantasztikus?

-Bizony bizony. Ha más mesélné el sem hinném.  -útközben egyre jobban erősödött bennem a gondolat, hogy a két kommentátor minden bizonnyal LSD-t nyalogat, vagy ha azt nem is talán megkóstoltak valamilyen gombát az erdei sátrukban. Kísértetiesen emlékeztetett a helyzet egy régi táborozásra, ahol is a szakadó eső miatt a kulcsosházban ragadtunk mindenfajta szórakoztató eszköz nélkül, és jobb híján csípős paprikát majszolva azon röhögtünk, hogy ki milyen arcot vág. Mindenesetre a BBC kommentátorai egy egész órán keresztül látszólag tudomást sem vettek arról az aprócska tényről, hogy a madár fészek nem mozdult meg, és hogy valójában nem történt semmi, de ezt a semmit olyan lelkesedéssel adták elő mit a világ legnagyobb eseményét. Mégis tátott szájjal bámultam a fenomént. 

-Kedves hölgyeim és uraim a mai élő közvetítésünket evvel a csodás eseménnyel zárjuk. Holnap is várjuk önöket ugyan ebben az időpontban innét a BBC ideiglenes sátrából összefoglalva a nap eseményeit....  

Bettyvel még hosszú percekig nem tértünk magunkhoz és mereven bámultunk előre. Majd ránéztem Bettyre és azt mondtam -Óóó! Nézd! Megmozdult...

A halál csókja, avagy a balszerencse ragadós

Már Szöul óta nem csókolóztam senkivel. Három kő kemény év valami nélkül, amit annyira szerettem. Hát akkor mért kellet így alakulnia a folytatásnak?

Az első randinak semmi köze sem volt egy hagyományos randihoz. És pont attól volt jó. És már hosszú évek óta nem tetszett senki sem ennyire. Még annak ellenére is, hogy ugyan szeretem a vékony fiúkat, de ő messzemenőkig meghaladja az én limitemet. Mindegy és még kedves is és jól csókol, de...

Tegnap előtt egy ismerősöm kifejtette, hogy hogyan ne irtsam ki a darazsakat az ablakom alatt, mert a a barátnője házának a teteje leégett a kísérletben. Aztán jött a leszakadt gépszíj és sorolhatnám. Ismerősöm született balszerencsés. Folyton egy fekete felhő lebeg a feje felett. No de lehet, hogy ez a balszerencse ragadós? Mindenesetre tegnap így éreztem.  

A tökéletes spontán randi beszélgetéssel, csókkal öleléssel... erre: -Anna te dohányzol? - Randi előtt hajat mostam, friss ruhát húzta és fél óráig sikáltam a fogam és a nyelvem... Erre nem majdnem elájul a nikotinos nyálamtól... Ilyen sem volt még. 

Mi lenne, ha a mesében a hófehérkét megcsókoló herceg meghalna a méregtől, hófehérke pedig felébredne?

Köd

Többnyire jobban szerette a hajnal hideg fényeit.. de ez a mai hajnal csalóka mert szinte rózsaszín volt az ég... a vonata keresztül futott a vatta szerű ködön és valahogy eszébe jutott Szami. Szami és a kijelentése miszerint ők ketten arra születtek, hogy a következő életben férj és feleség legyenek és valahogy túléljék ezt az életet. Igen különös kijelentés egy férfitól akit pár héten belül pappá szentelnek mondhatom, de egy romantikus lélek számára ezek a szavak valóságosnak hatottak. Belekúszott a fejébe a gondolat, hogy lehetséges volna e, hogy a férfi szavai megpecsételték az életét? Hogy minden baj forrása ez az ember lenne? Az ember aki megátkozta az életét. Egy pap. Elmerengett azon, hogy ha valóban létezik lélek vándorlás és ha valóban lelki társak vajon az előző életben is ismerték e egymást? Vajon mi bűnt követhettek el, hogy ebben az életben az a sorsuk, hogy csak egy röpke időszakra találkozzanak? És vajon mennyire kell szenvedniük ebben az életben, hogy a következőben boldogok lehessenek? De ezek a gondolatok hamar tovaszálltak könnyedén akár a kora nyári köd. Egy pillanatra még a tájat fürkészve megkérdezte, vajon gondol e rá még Szami, vagy ő emléke is a ködbe veszett. A vonat lassan kiért a mennyországnak ható fehérségből és a gyenge nap langyosan elkápráztatta szemét. Az agyán úrrá lett a nyomott fáradtság és behunyta a szemét. 

Mégis szép az élet, visszaemlékezés a Pesti tavaszra

A Duna partján sétálva megláttam egy nénit, aki egy sörös üvegbe dugdosott valami növényt. Megálltam és néztem. Aztán összeszedtem minden bátorságomat és az idegenektől való ösztönös félelmemet legyőzve megszólítottam. 

 

-Elnézést, de van annak valamilyen oka, hogy virágot tesz ebbe az üvegbe?

-Csak azért, mert az emberek eldobálják és összetörik. Gondoltam ha teszek bele valamit, akkor talán akad valaki aki hazaviszi és feldíszíti és használja. Milyen kár lenne, ha összetörnék. Nem szeretné hazavinni?

Mondtam, hogy nem, de lefotózom. Aztán megkérdezte -Szereti -e a csigákat? - Magamban már gondoltam volna, hogy előkap valamilyen csúszós csigát a táskájából és biztosan bolond a néni. A kék szemei is olyan különösen vakítottak. De ekkor folytatta. -No, de nem olyan csigát tengeri csigát. A táskámon szoktam hordani, de leszakadt. Gondoltam valakinek odaadom ma. Elfogadná? - Mondtam, hogy igen. Míg a néni a táskájában kutatott én  belenyúltam a zsebembe és a kezem ügyébe került a Burda túrára kapott kitűző. És gondoltam a csiga cserébe odaadom a néninek.

-Kedvesem most meg kell hogy szúrjalak. De nem nagyon csak egy kicsit.

-Miért?- Kérdeztem vissza.

-Hát csak úgy babonából. Ha valami szúrósat kapsz akkor meg kell böknöd azt akitől kaptad. Persze ez főleg a gyerekekre igaz. Mutasd hol vastag a bőröd!- 

Közben mesélt a néni. Életről a családjáról, versekről, hogy milyen volt régen és most. Én elmeséltem, hogy közel egy hete valaki kiragasztott egy Ady verset a Boráros téri hajó megálló üvegére és minden nap nézem hátha találok egy új írást. 

 

Vagy egy órát beszélgettünk. Néztük a felhőket a közel szálló repülőt. Majd elbúcsúzott a néni. Még vissza nézve Mondta: - Olvasson sokat kedvesem. Minden jót!

-Fogok és írok is és írni fogok Önről.  Minden jót- válaszoltam és elindultam az ellenkező irányba

Aznap este én tűztem ki írást a Boráros téri hajó megálló üvegjére és utána arra sétálva minden nap megnéztem vajon van e új írás az üvegen...

Leskelődő

Langyos estéken vékony hálóingben az ablak párkányára ülök. Nézem ahogy emberek vonulnak az utcán. Szívom a cigarettát. Okádja a füstöt köröket róva a szélcsendben. Bejár minden utat. Átáramlik a testemen. Lassan öl. Csendesen mérgez. 

 

Az emberek csak mennek. Egyre csak vonulnak. Mindig tartanak valahová. Mennek, követve a semmit. Célokat kergetve. Néha felnéznek. Nevetnek, vagy elborzadnak, esetleg csodálkoznak.

   

Mind félnek.

   

Én is félek.

   

Ha nem ismernek, nem szólnak. A nők a legrosszabbak. Egy pillanatra felnéznek. Lesütik a szemüket. Majd vágnak egy fintort és elmenekülnek. Ők sosem nevetnek. A férfiak mindig mosolyognak. De a nők... Számukra én döntöm porba az erkölcsöt.

  

Szégyen, szégyen, micsoda szégyen.

  

Mert a hálóing áttetsző és nincs alatta más csak az én testem. Az én folyton romló erkölcstelenül domborodó hideg vérű testem.

Döntések

A dolgok, amiket másokért feladtál tüskeként élnek benned tovább. Mert az ember igenis önző, alkalmazkodásra kevéssé képes lény. Ott marad benned a fájó érzés, hogy "mi lett volna, ha...". De a múlt meg nem változtatható. Döntéseid terhét egy életen át cipeled. 

Kollektív tudat

Hazugságok... Titkok... Az emberek szörnyen bonyolultak. Ki igazodik ki a történetek katyvaszában? Mit illik és mit nem? A beilleszkedésnek ára van. Annak aki a magányhoz szokott igen nagy erőfeszítés megfelelni egy társaságnak és szörnyen fárasztó. De cserébe nem vagy magányos egy röpke időre. Hol jön el az a pont mikor elveszíted önmagad? Mikor szűnik meg az én és mikor veszi át azt a kollektív tudat? Ne felejtsd el, hogy te is ott vagy, mert a tükörképed megmarad és nem titkolózhatsz!