Anekdota a népesség fogyásról

    Mi az amivel meg lehet fogni a másikat? A kerítés művészete már évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Néha úgy gondolom, hogy sokkal egyszerűbb volt akkor, amikor a szülők eldöntötték, hogy kivel házasodj össze és kész. Nem volt ez a herce-hurca mint most, nem volt ennyi magányos ember. A mai társadalmunk ugyan szofisztikát próbál lenni, hiszen mi hiszünk a szerelem magasztalásában. Az előre elrendezett házasság barbár dolog. De az igazság az, hogy a mai társadalomban igazán nehéz megtalálni a párodat. Persze különböző tényezők nehezítik az ember boldogulását. Mint például a fürdés és a parfüm. A természetes kiválasztódáshoz az embernek szükségel lenne a testszagokra, de ezt próbáljuk elnyomni. Ez alól én sem képezek kivételt. Megvan a magam parfüm arzenálja. Aztán csodálkoztam azon, ha az éppen kiválasztott alanynak nem tetszett a természetes testszaga. Arról persze nem érkezett visszajelzés, hogy más hogyan vélekedett az én természetes testszagomról, de ilyet egy civilizált ember nem szeret mondani, hogy: „Büdös vagy!” De, azt szeretném leszögezni, hogy ami nekem büdös az másnak meg nem. Ízlés dolga, mint ahogy külsőre sem egyezik a nők véleménye. Nincs olyan, hogy jó pasi. Olyan viszont van, hogy neked mint egyén „jó pasi”. Én személy szerint szeretem, ha egy férfinak van haja, de az egyik legjobb barátnőm a kopaszokra bukik. Viszont annak a kopasznak legyen a testén szőr. A magam részéről inkább preferálnám, ha az illető testszőrzete főleg nyakon felül helyezkedik el, de azért az összkép számít és különben is a magyar ember szerint a kivétel erősítené a szabályt. Szerintem az ideákhoz való ragaszkodás behatárol. Honnét tudhatod, hogy valóban az kell e neked? Homályosan dereng a kép egy tanító meséről amit a nagymamám mesélt. Valamilyen olasz filmből vette, amit én sosem láttam. Miszerint: Egy lány eldönti, hogy gyereket akar és mivel maximalista és nagyon szép ezért meg szeretné szülni a tökéletes gyereket. De a tökéletes gyerekhez egy tökéletes apa jelöltre is szükség van, így a film folyamán a lány megpróbál keresni egy tökéletes férfit. Persze a főhősnőnk minden férfiban talál valamilyen hibát és a film végén feladja a küzdelmet és hozzá megy egy nem tökéletes férfihoz és szül egy csomó csúnya gyereket. Nagymamám azt is szokta mondani, hogy egy férfi csak egy fokkal legyen szebb mint a halál. Aztán szeretett még idézni a Cyrano de Bergerac-ból: „Bocsásd meg nékem ama sértő, balga tettem, hogy csak az arcod szépségét szerettem, mert azt szeretni ami mulandó nemes szívnak kínosan kevés.” Szavaival ellentétben nagymamám hozzá ment egy a nő ügyeiről hírhedt igazi szoknyapecérhez, aki aztán a nagyapám lett. Akinek még a negyvenes éveiben is kocka hasa volt. Nem hazudok, fotó bizonyítékom van róla. Vajon nagymamám megbánta a választását? Ezt már sosem tudom meg. Abban azonban szinte teljesen biztos vagyok, hogy a nagypapám megbánhatta, hogy első látásra beleszeretett a nagymamámba és rögtön megkérte a kezét. -Ha valaki látta a Puszták boszorkányát Hayao Myazaki Vándorló palotájában annak mondanám, hogy: Na olyan az én nagymamám. Mármint az anyai ági.- Erre talán bizonyíték képen szolgál, hogy a nagypapám viszonylag korán elhalálozott szívinfarktusban. Ha ismertem volna talán megkérdezem a nőügyeiről. De nem volt alkalmam ezt megtenni. 

    Mi alapján választunk magunknak párt manapság? Egyrészről ott vannak a külső tényezők. Akárhogy is nézzük, az ért nem árt ha az illető tetszik is. Bár ismertem én már olyat is, hogy valaki a személyisége miatt kezdett egy személyt szépnek látni. Sajnos nagyon sokan csak a külsőt nézik. Aztán, mivel az emberben ott van a vele született túlélési ösztön, ezért szeret olyan párt választani aki képes beleilleni az illető skatulyájába. Vagyis sokan bizony nézik ma csúnya anyagiakat. Az illetőnek legyen egzisztenciája, mert a várható utódot etetni kell valamiből. Ha vagyonos családból jött akkor talán már nyert az ügye, mert könnyebben válasszák ki, és a másik oldalról neki nem kell ragaszkodnia ahhoz, hogy a választottja vagyonos legyen, mert neki úgyis van pénze. Ha az ember meg még nem vagyonos, de szorgalmas és ügyesen forgatja a pénzt akkor is jó esélyekkel pályáz egy párra. Természetesen hiába van kipipálva az egzisztencia, ha az illető szenvedély beteg. Kedves dohányos társaim! Esélyeink egy a társadalom, pontosítok egy a családunk által is elfogadott pár megtalálására, eléggé korlátozva van, mert a csecsemő szervezetére a nikotin nagyon káros. Vagy szokj le, vagy ne csinálj gyereket! Aztán kedves Baranyai társaim. Ott van az a fránya bor. Akár hogy is nézem a legtöbb Pécsi a kelleténél egy kicsit többet néz a pohár fenekére. Az a fránya munkahelyi stressz, meg aztán muszáj szocializálódni, az meg ciki, ha nem iszol alkoholt egy bárban. Tegnap pont megkaptam, hogy mennyire kár, hogy az életvitelem miatt olyan szegény vagyok, hogy csak szódát iszom. Tudom, hogy furcsa, de én szeretek beszélgetni másokkal, de nem szeretek másnapos lenni? A limonádé meg túl savanyú és túl édes. A szóda citrommal pedig pont jó. Nem mindig szeretem a változatosságot. Bőven elég a szervezetemnek, hogy nikotinnal bombázom. Nem kell hozzá még az alkohol és a cukor is. Persze néha még én is áthágom a magam által állított szabályt, és olyankor másnap mindig megbánom. Aztán sajnos a pár választásnál még az idő kérdése is számításba kerül. A munkahelyi románcok korszakát éljük, mert a civilizált ember a legtöbb idejét a munkahelyén tölti és nem otthon. Dolgozz, ameddig felfordulsz. Majd az irodából visznek sírba. Igazán szerencsések azok akik a munkahelyükön találnak maguknak párt, ők ugyanis még látják a kedvesüket. Ugyan az előbbiekben a társadalom által elvárt tulajdonságokat fejtegettem, de a mai magyar társadalomban azok sincsenek teljesen elásva akiknek nincs sokat a tejbe aprítaniuk. Hiszen a mai magyar társadalomban termékenynek lenni kifizetődő. Ha tudsz szülni sok gyereket, vagy nemzeni sokat akkor dől a pénz. Ugyan megértem, hogy az államnak miért kell belenyúlnia a szaporodás kérdésébe, de akkor is kicsit furcsa arra alapozni a gyermek vállalást, hogy majd pénzt kapsz az államtól. Gyereket azért vállaljon az ember, mert szereti és felelősséget szeretne vállalni érte. Aki pedig nem felel meg egyik kritériumnak sem, az hagyatkozzon a személyiségére. Manapság ugyan nem sokan, de mégis akad olyan ember aki főleg a személyiség alapján választ párt, még annak ellenére is hogy a kiválasztott fél sem a külső, sem pedig az egzisztencia kritériumainak sem felel meg. Végezetül szintén hátrányos helyzetben vannak a diagnosztizált mentális problémákkal küzdők és a testi fogyatékkal-, állandó betegséggel élők. Persze, ha az emberek őszintén válaszolnának a pszichológiai tesztekre, vagy elmennének akkor rájöhetnénk, hogy lelki értelemben az egész társadalmunk kehes és diszfunkcionális. Azt hiszem ebben a társadalomban már az a beteg, ha valaki normális. Azoknak, akik önszántukból mentek el egy pszichológushoz, vagy pszichiáterhez és diagnosztizálták őket valamilyen lelki nyavalyával azoknak azt tudnám üzenni, hogy legyenek nagyon büszkék magukra, mert: Egyrészről látnak annyira tisztán, hogy észrevegyék, hogy valami baj van velük (erre nagyon kevés ember képes); Másrészről erőfeszítést tettek azért, hogy megváltozzanak (pedig lustának lenni és beletörődni a dolgokba olyan, de olyan egyszerű); Harmadrészről, ha vannak olyan bátrak és még fel is vállalják, akkor pedig aztán tényleg le a kalappal. Vajon hány diagnosztizálatlan őrült mászkál az utcán aki magát teljesen normálisnak gondolja. 

    Az egyik legjobb barátnőm idestova már hét éve nem talál magának párt és én minduntalan elgondolkozom azon, hogy vajon mi a baja a férfiakkal. De most komolyan. Adott egy lány aki csinos és okos. Ha ez még nem lenne elég, még ráadásul kedves és türelmes is. Tanítja a fél várost. Elvisel minden idiótát. És mind tudjuk abból akad bőven. Miért ő van egyedül és nem az aki mondjuk fűvel fával csalja a barátját/férjét, vagy az aki egyszerű, mint a hátsó fertályom, vagy az aki hisztérika és pokollá teszi másoknak az életét? Mi kell egy férfinak? Ok manapság a vas ággyal ötven kilós lányok a divatosak, de nem hinném, hogy minden férfi csak a divat alapján választana párt, meg különben is a barátnőm lehet, hogy nem csontos, de jó alakú és az arca is szép. Lehet, hogy magas is, de szerintem ez neki pont jól áll. Szóval nem hinném, hogy a külseje miatt nem közelednének hozzá a férfiak. Talán az zavarhatja a férfiakat, hogy a magam fajta idiótákkal szóba áll? Ha erről volna szó, én szívest örömest kiszállok a képből. És most mi a baj a szociálisan érzékeny emberekkel? Vagy talán az a baj, hogy túl kedves? Néha azt hiszem, hogy a férfi egy mazochista állatfajta és egy kedves nő nem képes benne felkelteni a vadász ösztönt. Esetleg a falakkal van baj? Mert azok bizony hét év alatt elég ijesztően meg tudnak nőni. No, de kérdem én nincs olyan férfi ezen a vidéken aki képes körbejárni az erődítményt és megkeresni azt a nyavalyás ajtót és bekopogni rajta? Valamilyen szinten vagyok annyira önző, hogy a rosszabbik részem azt mondja, hogy ez az áldatlan állapot nekem kényelmes, hiszen magányos estéimen olyan jól esik, ha átjön hozzám, vagy én mehetek át hozzá, és addig sem vagyok egyedül. De a jobbik énem jól fejbe kólintja a másikat, hiszen azt kéne nézned, hogy a barátod boldog e. Te csak annak örülj majd, ha a barátod végre talál valakit akit képes szeretni és aki őt is viszont szereti. Addig pedig felhívnám a figyelmét azoknak a férfiaknak akiknek esetleg tetszik a barátnőm, hogy növesszenek tököket. 

    Amúgy a sikeres pártaláláshoz még nem árt felszedni némi magabiztosságot. A magabiztosság vonzó. Legalábbis sokan ezt állítják. De kedves sorstársaim ebben a mai taposómalom társadalomban ugyan hogy szedsz magadra önbizalmat? Ahogy látom, minél inkább átlátja a dolgokat valaki, annál inkább önbizalom hiányos. Valamilyen oknál fogva a buta birka ember a legbiztosabb önmagában. Aztán nem árt, ha az embert biztatják otthon. Az amúgy édes és aranyos anyám mit is szokott vajon mondani: Túl hangos vagy, ezért nem néznek rád a fiúk.; Túl sokat beszélsz, ezért nem néznek rád a fiúk.; Húzd be a hasad! Úgy állsz, mint aki terhes.; Miért nem öltözködsz csinosabban?; Kócos vagy, fésülködjél! -De most fésülködtem.- Akkor is kócos vagy.; Miért néz ki neked már megint olyan zsírosnak a hajad? -De most mostam hajat. Fogd meg! Nem zsíros.- Lehet, de akkor is zsírosnak néz ki és összetapad az egész. Húzd már ki magad! Nem láttad! Ez a pasi is megbámult. -Nem figyeltem.- Természetesen, ha meg nincs párod, akkor az egész családod, meg a család barátai azon fog sajnálkozni minduntalan, hogy te miért vagy egyedül. És kiselőadásba foglalják a párfogás minden apró cseprő fortélyát. Jobb esetben a hátad mögött neveznek reménytelen esetnek, rosszabb esetben 

    Aztán persze, ha ezek után az ember vagy az ember lánya valamilyen isteni csoda által talál mégis egy olyan személyt akit megkedvel és az illető is kedveli őt és valami kialakul, akkor illene azt nem elszúrni. És erre a nem elszúrásra az ember az idősebbektől szokott jó tanácsokat kapni. Mint például, hogy: Ne beszélj az exeidről; Vagy hogy ne telepedj rá a pasira; Hagyd, hogy a pasi is tegyen valamit érted, ne szolgáld ki; Ne legyél túl odaadó; Ne feküdj le vele gyorsan, mert ha ezt megteszed, akkor a férfi vadász ösztöne alább hagy, és onnét már nem leszel többet érdekes, ergo nem fog szeretni. Ha még az okos öregek nem lennének, ott van még egy csomó zseniális online tutorial. A végén pedig, ha az összes tanácsot meghallgatod akkor rá kell döbbenned, hogy ezt is elszúrtam, meg amazt is. Ha meg megpróbálsz mindent betartani akkor, meg azon fogsz görcsölni, hogy vajon akkor elrontottál e valamit. Ha meg görcsölsz, avval már eleve el van rontva az egész. Vannak emberek akik ösztönösen érzik, hogyan kell viselkedni, mások pedig folyamatosan hibákat vétenek. Azt hiszem én az utóbbi csoportba tartozom. Most, ha ezen sorokat olvassa majd férfi egyáltalán. Valóban akkora hiba az exeiről beszélni az embernek? Az ex már a múlt rész. Nem most van. Az ex azért ex mert már megtörtént vége, le van zárva. Annak csak van valami oka, hogy azt választottad, akit és annak is megvan az oka, hogy miért lett az ex az ex. Vajon elbizonytalanodik a férfi attól, ha az ember lánya az exeiről beszél? Ha a férfiaknak szabad, akkor a nőknek miért nem? Vagy az a fránya szex kérdés. Volt, hogy sokat vártam és utána vacak volt az egész. Nem jobb vajon hamarabb megtudni, hogy passzoltok fizikális értelemben, mint várni évszázadokig és aztán utálni az egészet? Ha valakinek csak a szexre kellesz akkor az sem változtatja meg a döntését, ha húzod az agyát. De aztán nyugodtan mondja meg nekem az aki másként látja. Valahogy úgy érzem, hogy az a sok szabály amit az ember felállít az gúzsba köti. Ha nekiállunk játszmázni akkor hol a természetesség? Ha valaki szeret az azért szeressen mert az ember természetes. Ha meg nem szeret, akkor meg nem úgy volt megírva. Annak semmi értelme, ha az ember másnak mutatja magát, mint amilyen, hiszen egy életen át nem lehet játszani. Néha úgy érzem, hogy jobb lett volna férfinak születni. Nem mintha bármi bajom lenne avval, hogy nő vagyok, csak néha olybá tűnik, hogy a nőkkel szembeni elvárásoknak kevésbé tudok annyira megfelelni. Férfi barátaim persze erre a megjegyzése biztosan felhorkannak. Tudom én, hogy nekik is nehéz. Én meg teljesen feleslegesen görcsölök olyan dolgokon amiken igazából nem kéne. Mint például, hogy a pizsama, meg a társas tulajdonosának most miért nem illik megmondanom azt, hogy nagyon jó volt, hogy ott volt mellettem, és hogy nélküle annyira de annyira üres a lakás és jó lenne gyakrabban látni. De persze nem írom, mert egyrészről nagyon utálom a messangert, és fáraszt az egész, másrészről pedig kötnek azok az idióta szabályok, amiket vajon mi a francért tartok be!? Főleg ha egy részét már úgyis megszegtem. Pedig most éppen nagyon szeretet hiányom van és úgy örülnék, ha azt a szeretet hiányt éppen ő töltené be. Egész hétvégén írtam, és hogy őszinte legyek most már kezdem magam nagyon egyedül érezni. Fáradt vagyok, és nem is érdekel engem az a mozi. Bárcsak odajönne és elrabolna. Az egyszem ok amiért én megnézem ma azt a filmet, hogy a ritkán látott barátaimmal is legyek egy kicsit. De miért is három órás az a film?! Majd alszom a moziban ameddig a többiek a filmet nézik. Különben is nem árt türelmet tanulni. Már látom is a lelki szemeim előtt, hogy Gergely barátom mit is mondana: -Ez az egész már megint csak rólad szól és nem róla. Csak a saját önös érdekeidet nézed. Jobban tennéd, ha rá is gondolnál és nem csak magadra! - És valóban a pizsama és a társas tulajdonosának most per pillanat pihenésre van szüksége, ha meg lesz energiája, akkor biztos hogy ír többet, vagy majd jön. A tény, hogy a pizsama még ott van a széken, meg a társas az asztalon megnyugtatóan tudtomra adja, hogy a tulajdonosuk, még valahol az éterben van. 

Anna!

Nem kell nyavalyogni. Nem történt tömegkatasztrófa. Legalábbis a világ ezen a pontján nem. Talán nem kéne annyit bámulnod, ha ott van melletted, az téged is zavarna. Meg nem kéne annyit szaglásznod, mert az furcsa. Lehet, hogy neki éppen jó az illata, de akkor is! Nyugodj le! Nem vagy kutya. 

A mai napi teendők: 

Az ágy beágyazva, pipa. 

Az új fogkrémet több nap után végre bevinni a fürdőszobába, pipa. 

A konyha bútort egyszer letörölni, pipa. 

Reggeli, pipa. 

Ebéd… inkább uzsonna, pipa. 

A virágok megöntözése, hiányos, de nemrég esett. 

Kivenni pénzt a bankautomatából, hogy ki tudjam fizetni a mozi árát, jajj elkések...

Esetem a kineziológussal

Minden ember furcsa és a maga nemében bolond. Ha pszichológiai értelemben nézzük, akkor nincs olyan személy a földön akire ne lehetne ráhúzni valamilyen lelki nyavalyát. A kérdés csupán az, hogy evvel a személyiségi vonással mennyire képes beilleszkedni a társadalomba, vagy az hogy képes e találni olyan embereket vagy csupán egyetlen személyt aki úgy fogadja el ahogyan van. Azt hiszem én a szerencsések egyike vagyok, mert minden furcsaságom ellenére találtam olyan barátokat, akik úgy fogadnak el ahogyan vagyok. Vagy néha csak megtűrik hóbortjaimat és ott állnak mellettem. Ugyan ez a családomról nem mondható el. A családtagoknak mindig van egyfajta ideál képe, ahogyan elképzelik, hogy neked hogyan kéne élned az életedet. Azt hiszem rengeteg évet töltöttem el avval, hogy azon őrlődjek, hogy én miért nem tudok megfelelni ennek az ideának. Az önmarcangolás és önutálat egy igazán kényelmes lusta állapot, amikor is teret engedsz az önnön tehetetlenségednek. Ettől jobb nem lesz, viszont megpacskolhatod a saját vállad, hogy megtetted azt amit az általad normálisnak hitt személyek: elítélted azt ami alapjában véve rossz. Aztán ott vannak a zseniális facebookos videók amik arról papolnak, hogy az ember hogyan váltsa meg önmagát. Ha elfogadod magad és hangsúlyozom szereted magad avval megváltod a világot. No, de vajon hányan vergődünk ezen a hülyeségen. Most őszintén. Nem ismerek egyetlen embert sem aki száz százalékosan szeretné önmagát, mert mint egy nagyon bölcs angol asszony mondta nekem: „Evvel a szeresd magad dumával tudod mi a gond? Az, hogy te látod az összes szarságodat. Másokat mindig könnyebb szeretni.” Szóval, ha már az ember igazán nem képes magát elfogadni, vagy megszeretni akkor mégis mi a teendő? Talán meg kéne próbálni valamelyest tudatosabban élni és megkérdeznie önmagától, hogy mit miért tesz.

Nagyjából egy éve amikor már átestem az első szemműtétemen és abban a furcsa állapotban voltam, hogy nem igazán bírtam megbirkózni édesanyám betegségének a tudatával és avval sem, hogy én akárhogy is nézzük a dolgokat, de genetikai selejt vagyok. Ha nem ebben a társadalomban kint a civilizált világon túl én nem lennék életképes. Nagyon sokat sírtam és folyton arra a megállapításra jutottam, hogy az életemnek ugyan semmi értelme. A barátaim aggódva figyelték állapotomat. Nem mintha öngyilkos szerettem volna lenni, hiszen még annál is mélyebben voltam. Nem hogy az életnek nem láttam értelmét, hanem a halálnak sem. Totális apátia és alkotói válság. Mert talán minden ember másként fogalmazza meg magának az élet értelmét, de számomra, ha van az életnek értelme az az alkotás. És nekem az semennyire sem ment. Nem vagyok életképes és még alkotni sem tudok. Ha van valami értelme annak, hogy én erre a világra születtem az nem más mint, hogy alkossak. De egy alkotó ember alkotási képesség nélkül teljességgel értéktelen. A depresszióm tetőfokán akadt egy barátnőm akivel igen sokat beszélgettem. Az ő édesanyja már meghalt és előtte sokáig betegeskedett. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki már átment azon amin én, hogy nem vagyok egyedül és hogy nem vagyok hülye, csak éppen minden rossz. A barátnőm nagyon hisz a kineziológiában. És addig addig mondogatta, hogy neki mennyire segített, hogy a végén úgy gondoltam, hogy én is elmegyek. Veszíteni valóm nincs, maximum nevetek egyet az egészen. Nem vagyok az a fajta ember aki mindent benyel. Egyszer elmentünk egy meditációs találkozóra az egyik barátommal ahol is megkérték, hogy csukjuk be a szemünket, mert mi kezdők vagyunk és ők akartak minket valamilyen úton transz állapotba juttatni. Természetesen mind a ketten résnyire kinyitottuk a szemünket. Segítőink minden -féle karkörzéssel és varázs tánccal jártak minket körbe. Megüdvözülni nem üdvözültünk meg, viszont hazafelé jóízűen kacagtunk azon a majom parádén. Valahogy a kineziológiára is így gondoltam. Majd valami abraka-dabrát meg hókusz-pókuszt fog csinálni a fazon és nevetek rajta egy jót.

A kineziológia mint megtapasztaltam egy kicsit olyan mint egy pszichológussal történő ülés és az abraka-dabra ötvözete. Tapasztalatnak mindenképpen jó. Bár még most is azon a véleményen vagyok, hogy nem a kineziológus fog meggyógyítani. Ha jobban is leszel utána, az nem annak köszönhető, hogy te konkrétan elmentél és kiadtál egy csomó pénzt, -Mert hogy a kineziológus nem olcsó.- hanem annak, hogy eleged van abból, hogy szarul vagy és szimplán egyszerűen jobban akarsz lenni. Az öngyógyítás rendkívül hatásos, és még ingyen is van. Sőt, még időpontot sem kell kérni hozzá. Én kétszer mentem el és összességében nem bántam meg. Az első alkalommal megkérdezte, hogy mi az amiben változtatni szeretnék. Mondtam, hogy alkotói válságban vagyok. Nos minden érdekességet megtudtam, de arra nem kaptam választ, hogy szerinte miért nem megy az írás. Például szerinte az, hogy én képtelen vagyok leállapodni és megragadni Magyarországon, az azért van, mert én vagyok az oka annak, hogy a szüleim nem tudtak akkor elválni, amikor szerettek volna, mert én megfogantam. Mint kifejtette, ott ahol a gyerek folyamatosan külföldre vágyódik ott többnyire az egyik szülő a fogantatást megelőző időszakban ki szeretne szállni a kapcsolatból, de nem tud a gyerek miatt és ez úgy csapódik le a gyerekben, hogy a szülő függetlenségi vágyát ő teljesíti ki az életében, ergo nem képes leállapodni. Vajon mi a szösz történt velünk magyarokkal? Az hogy most szinte egy egész generáció külföldön él az annak lenne köszönhető, hogy a szüleink el akartak válni? A másik érdekes elmélete az volt, hogy azért nem vagyok képes teljes mértékig megbízni édesanyámban, mert amíg terhes volt velem megrázta az áram ezt pedig úgy éltem meg, hogy a világ legbiztonságosabb helye az anyaméh is veszélyes, ergo anya megbízhatatlan. Szorgalmazta, hogy mondjak még traumának leírható eseményeket, kiböktem, hogy talán az amikor nem igazán akartam kibújni a rendkívül biztonságtalannak ítélt anyaméhből akkor anyám hasába könyökölt az orvos és utána kidugtam végre a fenekemet. Erre aztán felhorkantott, hogy ez aztán nagyszerű. Egy pillanatra végig futott az agyamon, hogy az vajon miért nagyszerű, hogy véraláfutással a tarkómon kellett megszületnem, vagy hogy már születésem előtti pillanatokban legálisan bántalmaztak. És ami még ennél is rosszabb ezért még köszönetet is kapott az orvos. Vajon, ha nem könyököl bele az anyám hasába akkor nem bújtam volna ki és meghaltam volna. De erre már sosem tudhatom meg a választ… A kineziológus kifejtette, hogy ez arra ad magyarázatot, hogy miért látom én az egész világot és az életet ennyire nehéznek és miért rettegek mindentől. Szerinte én úgy fogom fel a dolgokat, hogy ha azt csinálom amit én akarok akkor meghalok, ezért másokra támaszkodok. Egy pöttömnyit belegondolva, ha én valóban annyira félek a világtól és a saját vágyaimtól, vajon akkor hogy a szöszben kötöttem ki Dél-Koreában nyelv- és helyismeret nélkül teljesen egyedül. No, de lehetséges hogy az elvágyódás erősebb lenne mint a félelem. A nap végén végig mondatta velem a vélt vagy valós traumáim tagadását és közben csettintgetett. Megszabadított a trauma gócoktól. Ez egy kicsit vicces volt, de amúgy tényleg szimpatikus volt a fazon és jó volt beszélgetni és olyan nézőpontokat hallgatni, amikkel ugyan nem teljes mértékig értettem egyet, de unalmas az nem volt.

A második találkozásra kisebb házi feladatot kaptam. Utána járni az ősöknek. Mivel a családi históriákról túl sokat nem hallottam ezért nagy izgalommal vetettem bele magamat a feladatba. Nagy szerencsémre apu pont a családi fotókat rendezgette, így nem volt feltűnő megkérdezni, hogy beszéljen már egy kicsit a családról. Én pedig szorgalmasan jegyzeteltem. Második találkozásom a kineziológussal ezek köré a jegyzetek köré épültek. Izgatottan fejtegette, hogy a második nevemet egy halott gyermek után kaptam és ezért kívánok annyira megfelelni a családom irányomban állított kívánalmainak. Nem értettem és ma sem értem, hogy ez vajon miért befolyásolná az életemet, de ráhagytam. Szerinte egy olyan ember életét kívánom beteljesíteni aki meghalt és én léptem a helyébe. A felett persze teljesen elsikkadt, ami számomra viszont érdekes volt. Így alakult aztán, hogy a végén a kineziológusnak köszönhetően, de nem általa kaptam egy kis segítséget.

Egyrészről megtudtam, hogy az üknagymamám litvániai menekült volt és, hogy a Széchenyi családnak volt a szakácsa. Ez különös fintora a sorsnak, hiszen egy Széchenyi az egyik legjobb barátom. Pár generáció, és újra összeérnek a szállak. A másik ami érdekes volt számomra, hogy a családban nem csak egy, hanem igazából három öngyilkosság történt. És akárhogy is nézem az egész családon végigvonul egyfajta idegi gyengeség. Elgondolkoztam azon, hogy vajon a vélt és valós fájdalmak amiket megélek vajon hány százalékban betudhatók a családi hajlamnak és mennyiben valóságnak. Én én vagyok és én alakítom a saját életemet. A az amit otthonról kapsz ugyan meghatároz valamennyire, de csak önmagadon áll, hogy avval te mit kezdesz. Hagyod, hogy felőröljön, vagy használod és kihozol valami jobbat. Nincs eredendően rossz valamire minden jó. Ha a dolgoknak nem csak a jó vagy a rossz oldalát nézed akkor talán megtalálod az arany középutat. Lehet hogy ócska közhely, de ad egyfajta stabilitást, hogy ne billenj ki nagyon egyik oldalra sem. A nap felkel és lenyugszik attól függetlenül, hogy az ember éppen boldog vagy mélabús. Mint azon a napon is amit hosszú időn át a halálom dátumának képzeltem el. Csodásan sütött a nap, a madarak is hangosan hahotáztak én pedig ráébredtem, hogy mégsem akarok meghalni. És, ha nekem szegezik a kérdést, hogy mit akarok kezdeni az életemmel arra nem igen tudok választ adni, hiszen nem így terveztem. Az álmok és tervek, ahogyan elképzeltem gyerekként az életemen, nem úgy alakultak mint ahogy vártam és különben is, már négy évvel meghaladtam a tervbe vett élettartamot. Már eltűntek a nagy megvalósíthatatlan tervek. Persze kicsik azért akadnak. Bevetni minden nap az ágyat, viszonylag rendszeresen elmosni az edényeket, próbálni minimalizálni a káoszt körülöttem. Aki ismer az tudja, hogy ez nálam igen nagy szó és nem mindig jön össze. Próbálok kevesebbet őrlődni a dolgokon. Néha elmondani magamnak, hogy ne legyek nagyravágyó. Jó az ami van. Sokaknak sokkal rosszabb. Igazából nekem sok mindenem megvan amire más vágyna, szóval akárhogy is nézzük szerencsésnek vagyok tekinthető. Persze jó lenne, ha most nem fojtanék meg senkit a szeretetemmel és hagynám hogy szeressenek és nem menekülnék el. Ezen van még mit fejlődnöm. Próbálok olyan gyakran írni amilyen gyakran csak tudok, még akkor is, ha esetleg nem is olyan jó a munkám, mint ahogy én azt szeretném. Néha azért jó festeni is, mert a szó nem mindig elég. És mostanság néha élvezem a csendet és a magányt is, ugyanúgy mint a baráti társalgástól hangos estéket. Élni a pillanatnak is és nem csak a múltba és a jövőbe tekinteni...