Öngyónás

Nem titkolt vágyam, hogy egyszer szeretnék egy romantikus ponyvaregényt írni. Csak-hát valamiért nem áldott meg az Isten engem a vaksággal. Ezeket a sorokat a saját magam tehetetlenségéből fakadó haraggal és frusztrációval írom. Próbálom behunyni a szemem mégis látom, és most túlcsordult a pohár. Nincs se kapacitásom sem hatalmam megváltani a társadalmat vagy az embereket magam körül. Mégis bánt. 

A mai reggel úgy keltem fel, hogy hiány érzetem volt a tegnapi nappal kapcsolatos segítség nyújtási kísérletem után. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot és nekiáltam takarítani. De valahogy a nap közepére azt éreztem, hogy mégis nyomaszt engem a tegnap. Találkoztam egy nővel az utcán és ugyan nem szoktam pénzt adni az a nő valahogy megérintett ahogy ott állt a kócos szőke hajával egy kis levél gallyat pörgetve az ujjai között. Olyan végtelenül szomorú volt a tekintete és én kötelességből de elkezdtem beszélgetni vele. 

Úgy dél körül már nagyon nyomasztott a dolog, így hirtelen felbátorodtam és saját magam vállon veregetéséül felhasználtam az újonnan szerzett tudásom. Az egyik egyetemi csoporttársamról kiderült hogy pap. Henry majd megoldja a problémát -gondoltam-. Mögötte ott áll az egész katolikus egyház. Én meg csak egy szegény túlkoros egyetemista vagyok csak... 

Aztán ahogy takarítottam tovább megláttam a hétfőn vásárolt mágneses műszempillámat, amit ugyan megvettem, de Isten tudja, hogy valaha használni fogok-e, nagyon megharagudtam magamra. Elköltöttem 6 ezer forintot valamire, ami nem rendelkezik semmilyen értékkel és a szegény rászorulónak meg adtam 100 forintot. Tényleg nem hordok magamnál pénzt manapság és valóban oda kell figyelnem, hogy mire adok ki pénzt. Csak pár méterre álltunk a bolttól, és amikor hallgattam azt a szegény nőt, hogy egy milliós adóssága van és hogy kirúgták a munkahelyéről és gondoskodnia kell az édesanyjáról, akit most engedtek ki a pszichiátriáról... Vajon felmerült bennem a gondolat, hogy pár lépést tegyek és vegyek neki valamit enni? - Nem. - Meghallgattam ugyan, de nem érzem azt, hogy igazán mélyre lementem volna vele. - Ha őszinte akarok lenni akkor a napokban sokkal inkább el voltam foglalva a saját sebeim nyalogatásával. - Meghallgattam, de csak kötelességből. Mint jó kisiskolás megkérdeztem, hogy vannak öngyilkos gondolatai, de nem hallgattam őt elég ideig. Elmondta, hogy nincs senki sem körülötte, aki segítené, hogy vannak öngyilkos gondolatai, de reménykedik abban, hogy valami csoda történik vele és megsegíti Isten. Kedvesen megköszönte, hogy meghallgattam. Én meg nem mondtam neki, hogy van még közel negyed órám, és szívesen hallgatnám még. Önmagam megnyugtatása érdekében megkérdeztem, hogy mik a tervei a holnapra nézően. Mire ő mondta, hogy ugyan így kijön majd az utcára és reménykedik a csodában. Én nyugtáztam magamban, hogy nem lesz öngyilkos. Legalábbis próbáltam elhessegetni ennek a gondolatát. Úgy búcsúztam el a végén, hogy maradt bennem rengeteg kérdőjel és egy adag önvád. Bementem a DT-be és kértem magamnak egy szódát ami még mindig többe került mint az a pénz amit én annak a nőnek adtam

A minap krokodil könnyeket eregettem, mert mennyire nagyon igazságtalan a világ... Szinte semmi pénzem nem maradt a nyári keresetemből. És hogy a napokban láttam egy apukát a kicsi gyerekével a házam előtti kukában guberálni. - És milyen jó lett volna segíteni nekik. Persze ha több pénzem lenne. - Az igazsághoz viszont az is hozzá tartozik, hogy ma a saját lakásom takarítása közben ráfújtam a bio málna ecetet a fürdőkádamra, hogy leszedje róla a vízkövet. Bio fertőtlenítővel törölgettem le a WC ülőkémet. A szekrényembe alig férnek el a ruhák. A szemem jobb sarkában rálátok az edző kütyümre, ami évek óta csak porosodik, a ball sarkából meg a szintén porosodó pilates karikára meg a FitBall-omra. A lakásom igazából roskadozik az olyan dolgoktól, amiket nem használok és nincs is igazán szükségem rájuk, mégis a tulajdonomat képezik. Ugyan borzasztó állapotban van a lakásom, de mégis az enyém. A jelen pillanatban pedig az ősszel vásárolt új laptopomon pötyögök és van még két másik nem használt öregebb laptop is a polcomon. Én pedig egy igazi hipokrita Magyar lelkületével nyavalygok azon, hogy nekem milyen rossz. És amikor ott volt valaki akinek segíthettem volna én morzsát szórtam kenyérrel a kezemben. Észre kellene már végre vennem, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyok. 

Persze feloldozhatnám magam avval, hogy én legalább adtam neki valamit, és hogy én  meghallgattam. Meg hát a jószándék ott volt bennem... De valahogy olyan blablának tűnik mentegetőzni. A slendrián tetteim és a tetteim hiányának a súlyát pedig magamban cipelem. És csak a remény reménykedni tudok, hogy ha újra el jön rá a lehetőség, akkor majd jobban csinálom.

"Az esszé is irás" Avagy a halogatás gyönyörei

Már vagy két éve lóg a papír csík a ruhafogasomon. Piros nagy cirádás betűk. A figyelem felkeltésére szántam. Minden nap orra bukom abban az ominózus ruhafogasban. És vajon használ valamit? Természetesen nem. Miért is használna. Elnézem. Nézem. Anekdotálok rajta. Miért is nem írok egy fránya sort sem. Beadandó hegyek tornyosulnak előttem, de csak bámulom azt a szegény szerencsétlen papírost és várom, hogy jöjjön. Egyszer majd eljön az az ihlet.

Majd neki állok. Egyszer. De nem ma. Majd holnap.

Persze tisztában vagyok avval, hogy abban a pillanatban amikor megszólal az ébresztő hajnalban akkor majd jön az isteni szikra és elkezdek valamit nézni a laptopomon.

Csak semmi pánik. Még jó lesz, ha holnap nekiállok. Jó lesz. Nekiállok. Biztos.

Magam sem hiszem. De nincs mit tenni. Mardosó lelkiismeret furdalással tovább folytatom a mindennapokat. Ma sem csináltam semmit. De legalább amíg sorozatot nézek addig sem gondolkozom. Mert abban a pillanatban ahogy elkezdek gondolkozni rögtön jön az önutálat és a szokásos nyavajgás, hogy semmi, de semmi értelme sincs az életemnek. Minden bizonnyal, ha egyszer nekiállnám élni azt, mint ahogy minden normális ember. De a fasznak áll neki valaki 36 évesen újra egyetemre járni. Így sem jó még úgy sem jó. De az, ami a legfontosabb, hogy olyan cefetül egyszerű siránkozni. Mert tenni ellene azt aztán már nem. Ahhoz egyszer fel kell kelni időben, vagy legalábbis hazajövetelt követően le kell ülni már végre írni.

Nagyon egyszerű. Menni fog. Majd holnap.

Aztán eljön a holnap és ott ülök a cikkek felett és ismételten megállapítom, hogy mennyire utálom az akadémiai nyelvezetet. Hosszú cirkalmas mondatok, amik vagy igazak vagy nem de meg van rá legalábbis a lehetőség arra, hogy igazak legyenek. Természetesen csak addig ameddig valamilyen sokkal okosabb ember meg nem állapítja, hogy az az Isten verte gondolat ugyan nyomokban tartalmaz némi valóságot, de és hangsúlyozom, hogy az igazság az mint olyan az a tudományban csupán hipotézis, amit a továbbiakban meg lehet cáfolni.

Mi is az értelme ennek az egésznek? Az értelem definícióója csupán egy illúzió. Valójában minden ember hülye, csak maximum nem tudja azt magáról. Minél tudattalanabb a hülyeség faktor annál szignifikánsabb annak az jelenléte. Mert hogy minden hülye géniusznak hiszi magát. Igen szomorú az a feltételezett tény, miszerint minél iskolázottabb valaki, annál boldogtalanabb. Újra és újra felvetem ama hipotézist, hogy ha rosszabb lenne a szaglásom akkor vajon elmehetnék e kukásnak. Ami ugyan egy diplomás családban nem dívik, de legalább hasznos munka. De se baj mert hasonló képen elismert munkára bármikor képes vagyok. Szarvakarás (a családom szemében) = idősgondozás

A probléma az alkotással

„Ez lesz a te örökséged. Mert te is egy félkarú Krisztus vagy. És az életben az lesz a feladatod, hogy rájöjjél, hogy miért hiányzik a fél karod és hogyan növeszd azt ki.”

A nagymamám bátyja, akit egyetemi professzorként bölcs embernek tartok egyszer megkérdezte tőlem, hogy tudom e hogy mi a titka a boldogságnak. A felesége ott ált mellette így bizonytalanul azt válaszoltam, hogy „a család”. Mire ő megrázta a fejét és azt mondta: „A kert. A növények egyszerűek. Ha megfelelően öntözöd és táplálod őket, akkor azt meghálálják és kivirulnak. De az emberekben mindig csalódni fogsz.”

Ambivalens a viszonyom a halállal. Iszonyatosan vágyom rá és a legtöbbször gyűlölöm az életet. De boldogan akarok meghalni. Ahhoz pedig elengedhetetlen, hogy szeressenek és, hogy én is szeressem önmagamat. De szeretni sem tud mindenki és önmagamat sem vagyok képes szeretni, mert gyarló vagyok és tökéletlen. Folyton éhes vagyok. Éhezem a szeretetre, de az a szeretet sosem elég vagy jó. Kell tehát valami. Valami, ami túlmutat azon a jelentéktelen valakin, ami vagyok. Valami, ami szerethető. Ilyen módon az alkotó ember is olyanná válik mint egy kertész. Elülteti és gondozza az alkotását, hogy az egyszer virágba boruljon. És közben mégis más. Mert az alkotó hajszolja a tökéletes fényt, az istenit, és arra kárhoztatott, hogy sosem érje el azt, mert mint ahogy ezen a földön nincs abszolút sötétség, úgy tökéletes fény sincs. Mégis számomra nincsen más kert.

Hátha jobb lesz

    Pszichológiát tanulni nehéz. Megterheli a testem és a lelkemet is.  A tanulással töltött idő alatt nem jut időm rendszeresen enni, és mozogni. Annyit dohányzom, amit még egy gyárkémény is megirigyelhetne. Rothad a tüdőm és vele együtt a testem. A lakásomról már ne is beszéljünk. Elhanyagolom a barátaimat. De cserébe rávilágít arra, hogy minden ami vagyok az minden, csak nem normális. Kevés vagyok én ehhez. Nem vagyok elég okos. A memóriám sem elég jó. Az életem pedig... hát sajnálatos módon nem ott állok a fejlődésben mint ahol lennem kéne. És pont azt nem csinálom amiért elkezdtem az egészet. Hogy írhassak, és hogy jobb író legyek. Ebben a félévben minden áldott nap megkérdeztem magamtól. Miért is csinálod ezt magaddal? Mi az értelme az egésznek? Add fel és menekülj! 

    Amikor úgy kelsz ki az ágyból, hogy tudod, hogy aznap éjjel semmit sem aludtál, ergo az előző napos tanulás semmit sem ért, és a tudás nem fog beépülni a hosszú távú memóriádba. És persze, kialvatlanul a mai nap sem lesz sikeres. Nincs elég erőd, sem pedig időd. A fejfájás állandóvá válik. Minden egyes porcikád azt kívánja, hogy add fel és menekülj. De mi ért is csinálod? Mire jó az egész?

    Amikor másodjára készültem Koreába és Angliában idősgondozóként dolgozva próbáltam összegyűjteni rá a pénzt, kidobtak ez egyik kliensem házából. Két héten át hallgattam a nénitől, hogy mennyire utálja a külföldieket akik elveszik a rendes angoloktól a munkát. Én pedig két hét után megkérdeztem tőle, hogy ugye tudja, hogy én is olyan gonosz külföldi vagyok? Erőt vettem magamon és felhívtam a cégem, hogy találjanak egy angol carert helyettem. Amikor a család megkérdezte, hogy miért megyek el én őszintén azt válaszoltam, hogy most még tudok nyugodtan és kedvesen beszélni az anyjukkal, de nem tudom, hogy milyen lennék egy hónap után. Általában az új carerek megtalálása bele telik egy időbe, de engem másnap felhívtak, hogy szeretem e a kutyákat. Amikor azt válaszoltam, hogy igen akkor azt mondták, hogy rögtön pakoljak össze és induljak. A néni lánya és a férje pedig megjelentek miközben én pakoltam és üvöltöztek velem. Mert az ő értelmezésük szerint én üvöltöztem az anyjukkal, amit ugyan én nem tettem de az anyjuk viszont folyton velem. Kaptam én kígyót békát abban az egy órában. Úgy éreztem, hogy ez szörnyen megalázó, és én ezt nem érdemlem meg. Természetesen a cég rossz irányító számot adott meg és a taxi ilyenkor nem lehet taxit hívni. És amikor megkérdeztem a néni lányát, hogy tudna e nekem egy helyes irányító számot adni akkor üvöltve közölte, hogy hogy képzelem, hogy szívességet kérek. A táskámat pedig kidobta az utcára. Így indultam az új helyemre... A vonat állomás egy órányira. A tervezett vonat pedig félóra múlva indult. Huszonöt perc a legközelebbi boltig. Ahol kik is hívtak nekem taxit? A csúnya gonosz külföldi bevándorlók. Mondanom sem kell, hogy a vonatot lekéstem. De eljutottam az állomásig. Vettem jegyet a következő vonatra. De valahogy sikeresen eltűnt a telefonomról az email amiben azt írták, hogy hová, meg kihez kell mennem. Nem tudom, hogy hogy csináltam. Nem igazán voltam jó idegállapotban. Szóval ott álltam Londonban valamelyik állomáson. Már nem is emlékszem, hogy pontosan hol, és nem tudtam, hogy hová menjek. Biztosan lekéstem a vonatot. Megaláztak, és kidobtak az utcára. Az volt az a pont amikor összeroppantam. Rám tört a sírás. És azt éreztem, hogy elegem van. Már az előző helyemen is rabszolgaként voltam kezelve. Anglia alatt szakítottam a koreai barátommal is. Egyszerűen betelt a pohár. És úgy éreztem, hogy ez az egész sok nekem. Haza akartam menni. Át akartam ölelni az édesanyámat, és kibőgni magam a vállán. De ha haza megyek, akkor nem lesz pénzem Koreára. Mit akarsz? Kérdeztem magamtól? Ha akarod eléggé, akkor veszel egy mély lélegzetet, és mész tovább. Nagyjából egy órát bőgtem és vaciláltam. Aztán úgy döntöttem, hogy nem adom fel. Felhívtam a céget, és kaptam egy újra kalibrált úti tervet. A végén este tizenegykor estem be az új helyre ahol rögtön egy kis Jack Russel kutya ugrott a nyakamba, aki egy véreb módján üldözte el az előző kollega nőt, de engem valamiért az első pillanattól kezdve szeretett. Én pedig, három csodálatos hónapot tölthettem abban a művész családban.

    Szóval a pszichológia... Mi is az értelme? Lehet, hogy most nagyon rossz. De talán, ha a küzdelem végére jutok, akkor lesz esélyem egy olyan munkára, ahol nem leszek rabszolga. Ahol nem az emberek leépülését látom majd, hanem ahol valóban tudok segíteni. És talán lesz időm írni is. De most szar. De én választottam ezt a szart. És megpróbálok belőle várat építeni, már azért is. És közben érzem a szagát... És miért? Mert, ha feladom, az csak menekvés... Eleget bőgtem ma. Eleget sajnáltattam magam... Ideje mély levegőt venni és folytatni a magammal vívott harcot... Mert hátha jobb lesz.

A tökéletes "ár-érték arány" - Párválasztási dilemma

    Egy nő termékenysége bizony szavatos. És teszem azt, ha a harmincas éveid közepén jársz akkor bizony már nagyon is ketyeg az a bizonyos biológiai óra. Talán ezért is néha sajnálattal gondolok bele abba, hogy miért is nem egy olyan társadalomba születtem, ahol még él a megszervezett házasság hagyománya.

 

    Kedves olvasóm. Most lehet, hogy szörnyülködsz azon, hogy hogy vagyok képes egy ilyen idejétmúlt anti-feminista intézményt romantizálni. De, ha azt vesszük tényként, hogy ha a mai világban, avval indítasz az első randidon, hogy te gyereket akarsz, akkor a férfi hanyatt homlok menekül, akkor mégsem árt egy kis matematika. Tételezzük fel, hogy én most elkezdek randevúzni és betartom az aranyszabályokat… Egy évig nem ildomos összeköltözni. Megint legalább egy évig meg kell tapasztalni, hogy milyen az együttélés és csak utána nekiállni a gyerekvállalásnak. Tehát a legideálisabb helyzetben sem lehetnék anya 39 éves korom előtt. És sajnálatos módon nem igazán találkoztam olyan férfiúval az elmúlt időszakban, aki egy kicsinyke jelét is mutatta annak, hogy vonzódna irántam, illetve aki komoly kapcsolatba szeretne bonyolódni. Így nincs mit tenni, várni kell, eljárni társaságba, szórakozni. -upsz! KORONAVÍRUS!- Talán összehoz majd a sors valakivel, aki bennem látja a tökéletes nőt. Evvel azonban az a probléma, hogy nem vagyok tökéletes. Ildomos tehát helyesbíteni: találni egy olyan férfit, aki képes engem a hibáim ellenére is szeretni, és nem utolsósorban vonzódni hozzám. Remélni, hogy a pozitív tulajdonságaim felülírják azt a hátráltató tényezőt, hogy már nem vagyok huszonéves. Merthogy sajnálatos módon a heteroszexuális egyedülálló férfiak többsége, (akik körbe vesznek) minduntalan hangoztatják, hogy ők huszonéves párt keresnek. A harmincas évei közepén járó gyermektelen egyedülálló nő a társadalom egy jelentős hányadának a szemében már lesajnált portéka. Ha már eljutottál arra a pontra, hogy már a családod sem noszogat a párkeresésre, az már a vég. Lemondtak rólad. De ne add fel! Csodák azért még lehetnek. Nem lehet elvetni annak a lehetőségét, hogy valaki mégiscsak téged akar.

 

    A húszas éveim végéig az volt a szilárd meggyőződésem, hogy a házasság intézménye teljességgel működésképtelen. A szüleimnek sem ment, és az általam ismert házaspárok mind diszfunkciós kapcsolatban éltek. Mi értelme tehát valami olyanra vágyni, amiből semmi jó nem származhat?! Huszonnyolc évet kellett várnom arra, hogy végre találkozzak egy olyan párral, akik boldogok együtt. A férj angol volt és a feleség ausztrál. Már mindketten a harmincas éveikben jártak amikor először találkoztak. A nő még ráadásul idősebb és magasabb is volt a férfinél. És bizony, abban az időben mindenki úgy gondolta az ilyen idős „szinglik” már egyedül maradnak. Már senki sem noszogatta őket, hogy házasodjanak meg. És lehet, hogy ez volt a szerencséjük. Az asszony elment Angliába rokonokat látogatni és ott találkoztak egy hídon. A végén sohasem tért vissza a hazájába. Nos ez a házaspár még a kilencvenes éveiben is szerette egymást. Ezt nem csupán verbálisan, és nonverbálisan fejezték ki, hanem olyan apróságokban is, hogy a férj figyelte a TV műsort, és minden olyan programra felhívta a figyelmet, ami Ausztráliáról szólt, hiszen az asszonynak nagyon is hiányzott a szülőhazája. Minden apróságra odafigyeltek, amit a másik fél szeretett. Figyelmeztették egymást az élet apró szépségeire. Legyen az akár egy napelemmel működő a leveleit himbáló virág, a madarak a kertben, vagy a lemenő nap által megfestett felhők… Öt hónapot töltöttem velük és ez alatt az idő alatt szépen fokozatosan összeomlott a házasság irányában tanúsított minden ellenérzésem. Mégiscsak létezhet olyan kötelék két ember között, ami tartós és pozitív. Mégiscsak lehetséges boldogságot lelni abban, hogy valakinek megszépítjük a napjait.

 

    De! És megint egy „de”. Vajon én képes lennék-e vonzódni egy olyan férfihoz, aki engem választ? Szörnyű ezt kimondani, de a mi csodás nyugati társadalmunkban talán túlzottan is sok mindent várunk el a leendő társunktól. És mint ahogy nem létezik tökéletes nő, ugyanúgy nem létezik tökéletes férfi sem. Hiú ábránd tehát a nagy Őre várni. Aztán ha a parlagon heverő évek után mégis jön valaki, akkor honnét ismeretszik meg, hogy ő e AZ. Honnét tudod, hogy jól választottál? Megannyi zátonyra futott kapcsolattal a hátam mögött és egy a szervezetemben ketyegő időzített bombával minduntalan felvetődik bennem a gondolat, hogy vajon képes leszek e családot alapítani. Mi van akkor, ha szemellenzős vagyok és nem látom meg azt az embert, akire tényleg szükségem van?

 

    Ha elmegyek bevásárolni, képes vagyok órákig nézegetem az ételek összetevőit: -Ebben ez van. Itt magasabb a gyümölcstartam. Ez a rész egészségtelen. Ez viszont drágább. Kössünk kompromisszumot a pénztálca és az összetevők között. Minek a legjobb az ár érték aránya? Valóban szükségem van rá? A csokoládétól meghízom és még pattanásos is leszek tőle…- Hazamegyek és otthon jövök rá, hogy csak a legfontosabb dolgot hagytam ki. De már nincs kedvem újra visszamenni a boltba. Eltelik pár óra és mit csinálok? Hirtelen ötlettől vezérelve elszaladok a legközelebbi éjjelnappaliig és drága pénzért megveszem a csokoládét. Miért van az, hogy sokszor a vendégségben eléd tett étel finomabb, mint az, amit hosszas órák mérlegelése-, és megint hosszabb órák erőfeszítése által készítettél el. Lehetséges, hogy a Tinder és most már Facebookos társkeresőn nagyban válogatva kihagyom azt a személyt, akivel tényleg összepasszolok, de helyette kiválasztok valakit, akivel nem vagyok kompatibilis?

 

    Mennyivel egyszerűbb lenne, ha valaki azt mondaná, hogy: „tessék ő lesz AZ és pont”. Nem kellene tűt keresni a szénakazalban. Lehet, hogy nem szeretnéd elsőre. De lehet, hogy túlmisztifikáljuk a szerelmet, és közben a kapcsolatainkban is megtestesítjük a fogyasztói társadalmat? Néha sajnálom, hogy ebben a világban nőtem fel, ahol a házasság és a gyerek nem jelent garanciát arra, hogy két ember együtt is marad, a szépek okosak és a fiatalok világában, ahol csupán kevesek értékelik a régit és még kevesebben képesek elfogadni a hibákat. Ennek ellenére hiába sopánkodok azon, hogy milyen jó lenne, ha valaki csak úgy döntene helyettem, hiszen én is ennek a társadalomnak a gyermeke vagyok, és ki tudja, még az is lehet, hogy egyszer még én is képes leszek megtalálni a tökéletes „ár-érték arányú” férfiúmat. Vagy legalábbis készíthetnék egy "bevárárló listát". 

 

A klasszikus körbeszeretés esete

    Amikor X szereti Y-t, de Y Z-t szereti, Z viszont Sz-t preferálja, Sz pedig X-et... Ezt hívják „klasszikus körbeszeretés” esetének. Akadnak nem teljesen körbe érő körök is, de ettől még az elv megmarad. A nagyokosok azt mondanák, hogy ez egy olyan szélmalom harc, amivel nem érdemes foglalkozni, a pozitív végkifejlet esélye egyenlő a nullával. De valóban egyenlő?

    Nagyobb, vegyes társaságokban gyakran alakulnak ki effajta tendenciák. Nem egy ilyen iszony-viszonnyal találkoztam, melyek évekig tartó szenvedést okoznak a reménytelenül szerelmes félnek, a szerelem tárgyának pedig konstans kellemetlenséget. „Miért nem fogja már fel, hogy nekem nem tetszik? Nekem teljesen más az esetem. De Z miért nem szeret engem? Pedig mennyire összeillenénk?” A körön kívül álló személyek pedig vagy nevetnek ezeken a lehetetlen helyzeteken, vagy már a pokolba kívánják a barátaik évődését. „Most nézd meg X-et és Y-t! Szerinted lesz belőle valami?… Na látod! Aztán nézd meg Y-t és Z-t! Abból sem lesz semmi. És nézd meg magadat! … Na látod! Elegem van belőletek! Én ettől már teljesen kikészültem, pedig nem is én vagyok szerelmes!” Való igaz a plátói szerelemnek megvan az az oldala, hogy képes papagájt csinálni az extrovertált emberekből. Ez nem azt jelenti, hogy introvertáltak bármellyest jobbak lennének, mert a szomorú/ábrándos bociszemeket bámulni sem kevésbé idegesítő mások számára. A szerelem, vagy vonzalom jó kábítószer, de egy csekély számú esetet leszámítva (költők, írók, zenészek, képzőművészek alkotásai), csak annak nyújt élvezetet, aki érzi. De az vesse az első követ, aki még sosem volt oda senkiért. Annak az embernek kívánok egy beteljesült szerelmet (mert rosszat ugyan mégsem kívánjunk). És bizony bizony, sokszor azt vonzod be, ami elől a leginkább menekülnél.

    Én a magam részéről nem kívánom megvetni a plátói szerelmest, sőt inkább becsülöm a lelki erőt, mert valakit úgy szeretni, hogy nem kapsz viszonzást, az tiszta dolog. Ám azt is megjegyezném, hogy mások érzelmi elengedésének képessége sem megvetendő.

   Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy amikor először tapasztaltam meg azt, hogy egy olyasvalaki van értem odáig aki irányába képtelen voltam vonzódni, az kezdetben nagyon zavart. Viszont, ahogy telt múlt az idő egyre jobban megszoktam, sőt igazán meg is szerettem. Nem rossz érzés szeretve lenni, még akkor sem, ha ez a te részedről nem kölcsönös. Azonban nagyon önző lennék, ha avval hitegetném az illetőt, hogy ez akár lehet kölcsönös is.

    Azoknak pedig, akik a „klasszikus körbeszeretés esetét” reménytelennek tartják. Muszáj leírnom két elsőre nagyon eltérő ember rövid történetét: X először Y-nal járt, de egyértelmű volt minden körülöttük lévőnek, hogy X-nek Z tetszik, akit X hűségesen követett, mint barát. X és Z nem is lehetett volna különbözőbb. X, hát hogyan is fogalmazzak… Egy egyszerűbb lélek, míg Z egy tudálékos figura. Míg X az iskola éveit minden bizonnyal a lógással és a balhékkal múlatta, addig Z becsülettel halmozta a könyveket maga köré. És különben is Z valaki SZ után futott. X és Y, mint várható volt szakítottak. Eltelt pár év és a legnagyobb megrökönyödésemre ez a két végletekig eltérő ember egyszer csak egymásra talált. És ami még inkább furcsa, hogy együtt is maradtak.

   Szóval, kedves hős szerelmesek! Lehet, hogy nem minden eset reménytelen, de azért én azt tanácsolnám, hogy ha már a dolog elég ideje tart ahhoz, hogy a barátaid legszívesebben főbe lőnék magukat, vagy még inkább titeket, akkor… Mi lenne, ha megpróbálnátok elengedni azt az X, Y vagy Z-t és körbenéznétek. Az is lehet, hogy meglátjátok A-t aki meg csak rátok vár. Írja ezt az, aki a végletekig hisz abban, hogy minden jó, ha a vége jó.

Amikor nem körülötted forog a világ

Vannak napok, vagy percek, amikor olyan jó lenne, ha körülötted forogna a világ. 

Ilyenkor mondjuk hozzád költözhetne a jó kopogtató szellem és, és lenyomhatná helyetted a telefonodat. Azt a ketyerét, ami minden okossága ellenére sem fogja fel, hogy te aznap csak négy órát aludtál. Nem mászik ki helyetted a szomszéd szobában lustán henyélő Mariana árok mélységű táskád legaljáról. 

   

Egy másik jóságos kísértet hangtompítót szerelhetne az ablakod alatt hangosan vinnyogó mentőautóra vagy a szomszéd flexére, akinek éppen szombat hajnalban támad kedve valami autót aprítani. 

      

Nyugodtan megfőzhetné helyetted a kávét és betakargatna. 

     

De legalább felébreszthetne valaki mást, aki rád ír. Az a kurva a ketyere azonban csak akkor tud pittyegni, amikor téged kidob az ágyból. 

Nem fogadott hívás: Nulla... 

Messenger üzenet: Nulla... 

Murphy törvénye: akkor keres mindenki, amikor: 

1; Éppen trónolsz a WC-n 

2; A zuhany rózsa alatt állva habot dagasztasz a hajadon és a testeden.- Ez a legjobb időpont a csomag küldő futárnak, hogy becsöngessen...- 

3; Olvasol, és éppen a legfontosabb forduló pont várható egy fél oldalon belül.

4; Valami csodásnak hitt gondolatot szeretnél papírra vetni (ez jelen helyzetre nem vonatkozik). 

De nem, persze nem körülötted forog a világ.