Kiállni önmagamért

Valahányszor nem ment az iskola, rosszak voltak a jegyeim, borzalmas volt a helyesírásom, nagyanyám azt mondta: Nincsen zseni, csak koncentrált szorgalom. Egész életemben, ameddig ő élt, mindig őszinte nyílt utálattal szemléltem nagyanyámat. Még a halála pillanatában sem éreztem irányában semmiféle megenyhülést. Mert ő nem szeretett és folyton csak bántott. Semmi sem volt jó amit én teszek. Utálatomat mindvégig jogosnak éreztem. Mégis, amikor a halálát követő nappal édesanyám kinyitotta a fiókját, megdöbbentem.

Már hosszú évek óta küszködök az írással és a képzőművészettel. Ez a kettő egymással harcol. Igazából tudom, hogy a képzőművészet terén jelentkező adottságaim sokkal jobbak, mint az írás terén. Jó a szín és forma érzékem. Képes vagyok precíz lenni. Mégis valamiért az írást szeretem jobban. Jobban szeretem, annak ellenére is, hogy tudom, hogy figyelem zavaros vagyok, és hogy rossz a helyesírásom. Nehezen írok. Minden egyes sort úgy szenvedek ki magamból. Mégis, ez a küzdelem sokkal többet jelent számomra, mint a könnyen jött dolgok. Nem vagyok zseni. Szeretnék zseni lenni, de nem tudok. Akárhogy is nézem, de nagyanyám mondatai sokkal mélyebb nyomot hagytak bennem, mint ahogyan azt hittem.

A fiókban egy rajz és egy írás lapult. A rajz egy nagyon jól megrajzolt mókus volt. Én rajzoltam. És egy írás, amit én gépeltem. Talán egyike az egyik első történeteimnek. Az mechanikus írógép több helyen is átlyukasztotta a papírt. A sorokat olvasva rájöttem, hogy mekkora utat tettem meg. Már képes vagyok mondatokat formálni. Lehet, hogy azok a mondatok nem szépek, de legalább mondatok. Lehet, hogy sok szóismétlést használok, de mégis van valami értelme annak amit írok. Gyermekkori írásomból hiányzott mindez. Igazából szinte csak két oldal értelmetlen betűhalmaz volt. Egy betű halmaz amelyben csupán a pontok és a kötőjelek emlékeztettek arra, hogy ez írás akart lenni. És a nagyanyám, nem is tudom, hogy milyen okból, de megtartotta ezt a borzalmat és elkezdte belém csepegtetni, hogy ne féljek a munkától, hogy küzdelem nélkül nem jutok semmire. Amikor a kezem ügyébe került nagyanyám fiókjának a tartalma önkéntelenül is könnyek szöktek a szemembe. Nem mintha hirtelen megbántam volna, hogy nem szerettem. Csupán elfogott a kétely. Valóban nem szeretett ő engem? Mi van, ha az utálatom alaptalan volt? De már nem tudom visszacsinálni. Már nem tudom megszeretni, mert már nem él.

Nagymamám temetésén újra találkozott a nagycsalád. Pofa vizit. Mos mindenki újra bemutatkozik. Elő kell adnod, hogy mit tettél az eddigi életed folyamán. Van karriered? Van saját családod? Van gyereked? Igazából nem tudok semmi olyat felmutatni jelenleg ami miatt dagadhatna a mellkasom. Legalábbis kispolgári értelemben nem. Az alkotás a modern világban már nem érték. Még a nagyanyám bátyja is megjegyezte. - A mai világban már senki sem olvas könyvet. Még én sem. - Pedig ő egyetemi professzor révén minden bizonnyal sok könyvet olvasott az életben. Egy letűnt kor álmát hajszolom és elutasítom a kispolgári élet által nyújtott állandóságot. És hiába is kilátástalan, én mégis töretlenül hiszek ebben az álomban. Lehet, hogy szélmalom harcot vívok, de az is lehet, hogy nem. És nem hunyászkodhatok meg. Vállalnom kell önmagamat.

A nagynéném férje folyamatosan kiselőadást tart. Nem képes felfogni, hogy mit akarok az életemtől. Az amit én csinálok, számára deviáns és felfoghatatlan. Szerinte menekülök és nem vagyok hajlandó meghallani a kritikát. Mert végighallgatom és üveges tekintettel nézem. Ő ezt nem tudja, de nem elmenekülni akarok a kritika elől, csak szimplán egyszerűen én máshogy látom a dolgokat, és nem tartom őt annyira, hogy a véleményemet megosszam vele. Aztán amikor megjegyzéseket tett egy családi barát művészi pályafutására, akkor viszont már tényleg elkezdett bosszantani. És azon a hétvégén újra jött a kiselőadás, hogy én nem vállalom a kritikát és elmenekülök. Mondjak már legalább valamit. Ne csak hallgassak. Elgondolkoztam. Való igaz. Konfliktus kerülő vagyok. Lehetséges, hogy mégis el kéne mondanom a véleményemet, még annak ellenére is, hogy meg vagyok róla győződve, hogy az engem kérdésekkel bombázó alany nem fog megérteni. És neki kezdtem egy kissé indulatosan.

-Én nem akarok elmenekülni a kritika elől. Igenis gondolkozom rajta, talán túl sokat is.

-Akkor mégis mond el, hogy mi a véleményed. Ne hallgassál.

-Valóban tudni akarja?

-Igen.

-Én csak írni akarok.

-Most komolyan? Ne, hogy azt hidd, hogy attól, hogy te írogatsz, majd olyan híres író leszel mint az az angol írónő aki megírta azokat a könyveket azokról a varázsló gyerekekről.

-A Kázmér bácsi a J. K. Rowling-ra gondol. És nem én nem akarok híres lenni mint ő. Én csak jól akarok írni. És felettébb degradálónak tartom ahogy a Kázmér bácsi hozzá áll a művészethez. Mondja szereti maga Van Gogh képeit?

-Szeretem.

-Akkor azt is tudja, hogy ő csak az élete végén alkotta meg azokat a képeket ami miatt híressé vált. Azt a korszakát megelőzően született rengeteg olyan képe ami akár vacaknak is mondható.

-Igen de ő beteg volt, egy deviáns. Devianciára nem alapozhatod az életed.

-Valóban deviáns volt, de itt nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a semmiből nem születhet valami csodálatos. Az alkotó embernek végig kell mennie egy tanulási folyamaton. Belefektetett energia nélkül nem születhet zseniális alkotás. Maga csak a kész munkát nézi és nem látja mögötte a szenvedést és a küszködést. Nem is értem, hogy egy ember aki elvileg szereti a művészetet, ennyire értetlen és érzéketlen az alkotás folyamata iránt. Egy jó munka mögött jó esetben csak évek kitartó munkája van. Kevésbé szerencsés esetben egy egész élet.

-Igen, de miből fogsz megélni. Szarvakarásból? Mert ugye tudod, hogy amit te csinálsz az a munka csupán szarvakarás.

-Lehet, hogy másoknak ez csupán szarvakarás, de szerintem még mindig több értelme van egy beteg embernek segíteni, mint nap hosszat egy irodában a számítógépet püfölni. Lehet, hogy másnak az én munkám szarvakarás, de számomra meg az ő munkájuk az. Minden ember mást akar az élettől. Én az ért végzem azt a munkát, mert az az egyetlen egy olyan munka ami kellő szabadságot és pénzt biztosít ahhoz, hogy én írni tudjak. És én is tudom, hogy még nem írok jól. De ha nem írok akkor nem is fogok fejlődni. És az is lehet, hogy soha nem leszek jó író. De azt a fajta hozzáállást, hogy az alkotást csupán materiális alapon az abból befolyó pénz alapján ítéljük meg, mérhetetlenül elítélem. Ha valaki azért alkot, mert gazdag és híres akar lenni akkor az az alkotó számomra értékelhetetlen. Az embernek önmagához mérten kell jót alkotni. Ehhez pedig elengedhetetlen a tanulási folyamat.

-Te most tanulási folyamatban vagy?

-Igen. És lehet, hogy tényleg nem válok jó íróvá, de tényleg nem ez a lényeg.

Húsleves teória, avagy az univerzumok találkozása

    Régebben nem egyszer meredten bámultam a húslevesen úszó zsírszigeteket. Nem kultiváltam a húslevest, talán ezért is, bőven akadt időm elkalandozni a fintorgás közepette. Hát nem bámulatos, ahogy ott kóvályognak a gőzölgő leves felszínén! Az ember és a szigetek mennyire hasonlóak, egy univerzum, ami ugyan változik az évek folyamán, mégis az alap természete megmarad. 

   Amíg a leves forró, addig a zsírszigetecskék gyorsan mozognak és változtatják a helyüket, alakjukat. Csatlakoznak más zsír szigetekkel, aztán különválnak. Ilyen a fiatalság, amikor az ember lelke még túl heves, alakulóban van. Az emberi kapcsolatai is dinamikusak, kóstolgatják az életet, könnyebben ismerkedik és könnyebben válik meg másoktól. 

    Ha a szigetek gyorsan ütköznek akkor nagyobb a valószínűséggel válnak szét. Amikor már nem bugyog a leves akkor azok is lelassulnak, elkezdenek keringeni. Az ember gyerek felnő és jó esetben már ismeri önmagát. Megszilárdul az értékrendje, rájön, hogy mit akar az élettől, nem csapong, állandóságra vágyik. 

    Azt hiszem azt, hogy az embernek meg kell ismernie önmagát, ragaszkodnia kell az énjéhez. Az öntudatosság egy olyan követelmény, amely nélkül az emberek nem képesek kapcsolatokat kialakítani. Ha nem ismered önmagad, akkor nem fogod tudni megítélni, hogy az a másik lény beleillik e a te univerzumodba. Ugyan támadások érinek a tökéletlenséged folytán, mégse akarj mindenáron megváltozni, hiszen lehetséges, hogy a te zsírpacádnak pont azok a gyom tulajdonságaid fognak tetszeni amiket más erőszakkal ki akart belőled gyomlálni. A tökéletes végtelenül unalmas. 

    Vannak olyan szerencsés párok azonban, akik még a forró leves alatt csatlakoztak és együtt is maradtak. De az is előfordulhat, hogy egy harmadik zsírpaca belefut a nagyobba és akkor kiszakad egy darab. Ilyen amikor egy harmadik fél miatt tönkremegy egy kapcsolat. 

     Ha két ember nem ellenkező irányba halad, akkor hiába is érintkeznek, nem válnak egyé, vagy ha egyé is válnak akkor sem sokáig. Két össze nem illő, az alap értékrendben másra vágyó személy nem alkothat egy párt, de akkor sem, ha ugyan közös az irány, méis az egyiük gyorsabban halad. Ha pedig nagy köztük a távolság, akkor hiába a közös irányvonal meg az ütem, mégsem fognak egyesülni. 

    Az is baj, ha kihűl a leves. Akkor hiába is haladnak ugyanabban az ütemben egymás mellett. A megdermedt szigetek  képtelenek az  összeolvadásra. Jobb folyton melegen tartani. Ha ez mégsem lehetséges, akkor ha a közeledbe kerül egy másik zsírsziget akkor legalább annyira melegítsd fel a szíved, hogy legyen lehetőségetek közel kerülni egymáshoz! Egy ember sem képes folyton lángolni. Időről időre bizony kihűl az a szív. 

     Ideális helyzetben az emberi szív, nem túl forró, de nem is hideg. Ha rettegünk a magánytól, akkor elijesztjük a másikat. Ha pedig magunkba zárkózunk, tekintetünket befelé fordítva, akkor a levesben úszó ránk váró zsírszigetek láthatatlanok lesznek számunkra és ugyanúgy egyedül maradunk. A külvilágra való nyitás megnöveli az esélyeidet. 

    Ha a másik zsírsziget dermedt, haladj csak tovább a levesben. Talán egyszer majd felolvad, ám meglehet, hogy nem is a te szigeted. Szerencsére a megannyi gátló tényező ellenére is előfordulhat, hog két szív összeolvad és úgy is marad. Élvezd ki, mert akkor közös az univerzum!