Egy nő termékenysége bizony szavatos. És teszem azt, ha a harmincas éveid közepén jársz akkor bizony már nagyon is ketyeg az a bizonyos biológiai óra. Talán ezért is néha sajnálattal gondolok bele abba, hogy miért is nem egy olyan társadalomba születtem, ahol még él a megszervezett házasság hagyománya.
Kedves
olvasóm. Most lehet, hogy szörnyülködsz azon, hogy hogy vagyok képes egy ilyen
idejétmúlt anti-feminista intézményt romantizálni. De, ha azt vesszük tényként,
hogy ha a mai világban, avval indítasz az első randidon, hogy te gyereket
akarsz, akkor a férfi hanyatt homlok menekül, akkor mégsem árt egy kis matematika.
Tételezzük fel, hogy én most elkezdek randevúzni és betartom az
aranyszabályokat… Egy évig nem ildomos összeköltözni. Megint legalább egy évig
meg kell tapasztalni, hogy milyen az együttélés és csak utána nekiállni a
gyerekvállalásnak. Tehát a legideálisabb helyzetben sem lehetnék anya 39 éves
korom előtt. És sajnálatos módon nem igazán találkoztam olyan férfiúval az
elmúlt időszakban, aki egy kicsinyke jelét is mutatta annak, hogy vonzódna irántam, illetve aki komoly kapcsolatba szeretne bonyolódni. Így nincs mit tenni, várni kell,
eljárni társaságba, szórakozni. -upsz! KORONAVÍRUS!- Talán összehoz majd a sors
valakivel, aki bennem látja a tökéletes nőt. Evvel azonban az a probléma, hogy
nem vagyok tökéletes. Ildomos tehát helyesbíteni: találni egy olyan férfit, aki
képes engem a hibáim ellenére is szeretni, és nem utolsósorban vonzódni hozzám.
Remélni, hogy a pozitív tulajdonságaim felülírják azt a hátráltató tényezőt,
hogy már nem vagyok huszonéves. Merthogy sajnálatos módon a heteroszexuális
egyedülálló férfiak többsége, (akik körbe vesznek) minduntalan hangoztatják,
hogy ők huszonéves párt keresnek. A harmincas évei közepén járó gyermektelen
egyedülálló nő a társadalom egy jelentős hányadának a szemében már lesajnált portéka. Ha
már eljutottál arra a pontra, hogy már a családod sem noszogat a párkeresésre, az már a vég. Lemondtak rólad. De ne add fel! Csodák azért még lehetnek. Nem
lehet elvetni annak a lehetőségét, hogy valaki mégiscsak téged akar.
A
húszas éveim végéig az volt a szilárd meggyőződésem, hogy a házasság intézménye
teljességgel működésképtelen. A szüleimnek sem ment, és az általam ismert házaspárok
mind diszfunkciós kapcsolatban éltek. Mi értelme tehát valami olyanra vágyni,
amiből semmi jó nem származhat?! Huszonnyolc évet kellett várnom arra, hogy
végre találkozzak egy olyan párral, akik boldogok együtt. A férj angol volt és
a feleség ausztrál. Már mindketten a harmincas éveikben jártak amikor először találkoztak.
A nő még ráadásul idősebb és magasabb is volt a férfinél. És bizony, abban az
időben mindenki úgy gondolta az ilyen idős „szinglik” már egyedül maradnak. Már
senki sem noszogatta őket, hogy házasodjanak meg. És lehet,
hogy ez volt a szerencséjük. Az asszony elment Angliába rokonokat látogatni és ott
találkoztak egy hídon. A végén sohasem tért vissza a hazájába. Nos ez a
házaspár még a kilencvenes éveiben is szerette egymást. Ezt nem csupán verbálisan,
és nonverbálisan fejezték ki, hanem olyan apróságokban is, hogy a férj figyelte
a TV műsort, és minden olyan programra felhívta a figyelmet, ami Ausztráliáról szólt,
hiszen az asszonynak nagyon is hiányzott a szülőhazája. Minden apróságra odafigyeltek,
amit a másik fél szeretett. Figyelmeztették egymást az élet apró szépségeire.
Legyen az akár egy napelemmel működő a leveleit himbáló virág, a madarak a
kertben, vagy a lemenő nap által megfestett felhők… Öt hónapot töltöttem velük és ez alatt az idő alatt szépen fokozatosan
összeomlott a házasság irányában tanúsított minden ellenérzésem. Mégiscsak létezhet
olyan kötelék két ember között, ami tartós és pozitív. Mégiscsak lehetséges boldogságot lelni abban, hogy valakinek megszépítjük a napjait.
De!
És megint egy „de”. Vajon én képes lennék-e vonzódni egy olyan férfihoz, aki
engem választ? Szörnyű ezt kimondani, de a mi csodás nyugati társadalmunkban
talán túlzottan is sok mindent várunk el a leendő társunktól. És mint ahogy nem
létezik tökéletes nő, ugyanúgy nem létezik tökéletes férfi sem. Hiú ábránd
tehát a nagy Őre várni. Aztán ha a parlagon heverő évek után mégis jön valaki, akkor
honnét ismeretszik meg, hogy ő e AZ. Honnét tudod, hogy jól választottál? Megannyi
zátonyra futott kapcsolattal a hátam mögött és egy a szervezetemben ketyegő
időzített bombával minduntalan felvetődik bennem a gondolat, hogy vajon képes
leszek e családot alapítani. Mi van akkor, ha szemellenzős vagyok és nem látom
meg azt az embert, akire tényleg szükségem van?
Ha elmegyek bevásárolni, képes vagyok órákig nézegetem az ételek összetevőit: -Ebben ez van. Itt magasabb a gyümölcstartam.
Ez a rész egészségtelen. Ez viszont drágább. Kössünk kompromisszumot a
pénztálca és az összetevők között. Minek a legjobb az ár érték aránya? Valóban
szükségem van rá? A csokoládétól meghízom és még pattanásos is leszek tőle…- Hazamegyek
és otthon jövök rá, hogy csak a legfontosabb dolgot hagytam ki. De már nincs
kedvem újra visszamenni a boltba. Eltelik pár óra és mit csinálok? Hirtelen ötlettől vezérelve elszaladok a legközelebbi éjjelnappaliig és drága
pénzért megveszem a csokoládét. Miért van az, hogy sokszor a vendégségben eléd
tett étel finomabb, mint az, amit hosszas órák mérlegelése-, és megint hosszabb
órák erőfeszítése által készítettél el. Lehetséges, hogy a Tinder és most már
Facebookos társkeresőn nagyban válogatva kihagyom azt a személyt, akivel
tényleg összepasszolok, de helyette kiválasztok valakit, akivel nem vagyok
kompatibilis?
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha valaki azt mondaná, hogy: „tessék ő lesz AZ és pont”. Nem kellene tűt keresni a szénakazalban. Lehet, hogy nem szeretnéd elsőre. De lehet, hogy túlmisztifikáljuk a szerelmet, és közben a kapcsolatainkban is megtestesítjük a fogyasztói társadalmat? Néha sajnálom, hogy ebben a világban nőtem fel, ahol a házasság és a gyerek nem jelent garanciát arra, hogy két ember együtt is marad, a szépek okosak és a fiatalok világában, ahol csupán kevesek értékelik a régit és még kevesebben képesek elfogadni a hibákat. Ennek ellenére hiába sopánkodok azon, hogy milyen jó lenne, ha valaki csak úgy döntene helyettem, hiszen én is ennek a társadalomnak a gyermeke vagyok, és ki tudja, még az is lehet, hogy egyszer még én is képes leszek megtalálni a tökéletes „ár-érték arányú” férfiúmat. Vagy legalábbis készíthetnék egy "bevárárló listát".
