Aki harmincnégy évesen még egyedül van az mind nehéz eset,
boncolgatta tegnap az egyik kedves barátnőm. És valóban. Abban az
időszakomban amikor a legtürelmesebb voltam és legjobban vágytam
a normalitásra, rossz férfit választottam. Harmincon túl az ember
már összeszed egy csomó rigolyát ami aztán nagyon megnehezíti a
dolgokat. Rendkívül furcsának találtam, amikor is Peter az egyik
amerikai lelkész barátom alig pár hónap randevúzás után
feleségül vett egy magyar nőt. Meg is kérdeztem, hogy ez nem volt
e vajon egy elhamarkodott döntés. Mire Peter csak annyit mondott,
hogy egy bizonyos kor után az ember már ismeri magát eléggé, és
hogy tudja, hogy mi az amire szüksége van. Az a nő pedig bele
illett a dobozba. Ilyen elgondolás alapján lehetséges, hogy a
nikotin allergiás fiú nem is csinálta rosszul az általam
vallatásnak megért kérdéssort. Mindenesetre én úgy éltem meg a
dolgot, mintha ő csak egy listát olvasna fel. Erre a válasz igen,
akkor pipa. Ha nem, akkor mínusz. Nem értél el száz százalékot
a teszten?! Akkor bukta. Természetesen ezen sorok írója szeretné
magát végtelenül romantikusnak tekinteni és elhatárolni magát
az ilyesféle túlontúl is egzakt gondolkodástól. De ez valóban
igaz rá? A kérdésre a válasz nem feltétlenül ilyen egyszerű.
A művész beállítottságú én azt mondaná, hogy nincsenek
elvárásai, mivel az elvárások túlontúl is földhöz ragadtak.
És, ha elvárásaid vannak az már nem fér bele a gyermekkorodban
idealizált romantikus maszlagba. De akármennyire is fáj akkor is a
felnőtté válás folyamán az ember rájön, hogy mit szeret és
mit nem. Összerakunk egy dobozt amibe az a valaki vagy belefér,
vagy nem. És a dolgok buktatójaként a választott személynek is
van egy doboza, amibe te vagy beleférsz vagy nem. És, ha a dolgok
jól működnek akkor a két doboz nem esik szét, és békességben
megfér egymás mellett. Ha esetleg az egyik egy kicsit jobban tele
van akkor át lehet pakolni a másik dobozba és még minden rendben
van. Ezt nevezném kompromisszumnak. A probléma csak akkor van ha
mind a két doboz tele van és már nincsen egyikben sem hely.
Ilyenkor alakul ki az az esendőség amikor is a doboz egyik
tulajdonosa úgy dönt, hogy kell neki egy másik doboz. És ilyenkor
lépnek félre az emberek. Persze olyan is akad amikor az egyik doboz
nincs eléggé tele és akkor szintén felvetődik a kérdés, hogy
vajon érdemes e megtartani azt a dobozlakót a semmiért vagy sem.
Mint egy olyan ember aki öt és fél évig tartogatott egy majdnem
üres dobozt minduntalan felteszem magamnak a kérdést, hogy nekem
valóban szükségem van e dobozlakóra. Nem lehetséges, hogy nekem
csak azért kell dobozlakó, mert minden normális ember akar egyet?
És vajon van e hely annak a doboznak. Mi van akkor, ha akármennyire
is próbálkozol helyet találni annak a doboznak, mégsem fér
sehová, vagy ha oda is fér, akkor is kilóg a sorból? Vagy mi van
akkor ha irdatlan erőfeszítések árán próbálod meghúzni magad,
és akkor sem vagy megfelelő méretű az ellenkező fél dobozának?
A mai fogyasztó társadalomban hajlamosak vagyunk minden öregebb
árucikket lecserélni valami szebbre és újabbra, függetlenül
attól, hogy az a valami még működőképes. Aztán ott van a
cseregarancia kérdése is. Hol van az a pont amikor is még
eldöntheted, hogy meg akarod tartani azt a doboz lakót vagy sem.
Vagy még ijesztőbb, mikor tudod meg, hogy te mint doboz lakó vajon
nem vagy e selejtes?
Ha őszinte vagyok magammal, akkor bevallom, hogy erőteljes
borderline személyiségjegyeket mutatok, ami mint tudjuk az összes
selejtesség közül is, pszichológiai értelemben a legselejtesebb.
Mint ahogyan a nagymamám mondta annak idején: Az arc a lélek
tükre. És az én arcom teli s teli van sebekkel. Vajon ki képes
ezt szeretni? A szélmalom harc jeles képviselőjeként, aki nap
mint nap önmagával küzd, és örülten vágyik arra, hogy
szeressék és közben szeretne őrülten szeretni, vajon szerethető
vagyok e? Azt hiszem rám nem vonatkozik a húzd meg ereszd el esete.
Nálam a megfojtom, vagy eldobom érvényesül. És amit utálok,
hogy a harc magammal zajlik, magamat bántom és magamat utálom.
Lehet e vajon szeretni valakit aki ennyire utálja magát? Szóval
rettegek a doboztól. Nem akarok másokat bántani ezért inkább
fulladozom. Kész csoda, hogy vannak akik így is szeretnek. Mert,
hogy vannak. Talán nem vagyok annyira reménytelen eset.
Amikor a pszichológus megmondta az IQ tesztem eredményét
megörültem. Mert, hogy zseni az azért nem vagyok, de azért az
átlagon felüli intelligencia felsőbb hányadába esek. Ami viszont
a pszichológus szerint nem is annyira jó, mert hajlamos vagyok
túldimenzionálni a dolgokat. Ennek ellenére is meg merem
kockáztatni a kijelentést, hogy talán nem is annyira rossz ez az
átlagon felüli intelligencia, hiszen vagyok annyira logikus, hogy
képes legyek a magam érzelmi instabilitását néha objektíven
szemlélni. Rálátni arra ami nem normális, gátat szabni a
kialakulóban lévő őrjöngésnek. Megállítani a lavinát még
mielőtt az hatalmas pusztítást végezne. Ha meg mégis elszabadul,
akkor merek bocsánatot kérni, még akkor is, ha az nagyon nehéz.
Pont ez az átlagon felüli intelligencia mondja, hogy becsüljem meg
azokat az embereket, akik úgy fogadnak el ahogyan vagyok és
próbálják azt az érzelmileg hihetetlenül instabil ént kordába
szorítani. Persze több kevesebb sikerrel. Szóval, ha azt vesszük,
akkor a baráti dobozba szerencsére beszorítható vagyok. Próbálom
magam körbebástyázni olyan emberekkel akik ugyan nem teljesen
egészségesek. Mert ugyebár egészséges ember nincsen… De
nálamnál sokkal egészségesebbek. Akik megmondják, hogy éppen az
önmagam által kreált démonok eluralkodtak rajtam és abban az
adott pillanatban hülye vagyok és gondoljak már valami másra. És
mivel nagy szerencsémre az ember nem csupán érzelmi lény ezért a
tudat képes befolyásolni az érzelmeket. Tökéletes az ugyan nem
lesz, de ki tökéletes. A pillanatnyi kétségbeesés még
elviselhető, csak azt nem szabad hagyni, hogy csak ez határozza meg
az életemet. Az átlagon felüli intelligencia mondja továbbá,
hogy ha megjelennek a démonok azt írjam ki. Ha írásos formába
vetem és nem szóba borítom valakire az még mindig jobb.
Egyrészről rendelkezek egyfajta amnéziával. Ha leírok valamit
azt elfelejtem és olyan mintha nem is lett volna. Évekkel később
néha nevetek az akkori pillanatnyi nyomoromon. Másrészről talán
valaki aki ezeket a sorokat olvassa megnyugvást találhat bennük.
Talán, még ha én magam teljes mértékig meg nem is gyógyulok,
más aki nálamnál sokkal rosszabbul van azt érezheti, hogy nincs
egyedül. Mert mindenkinek van baja. Minden embernek van üresség a
szívében. Viszont minden ember okkal van a világon, függetlenül
attól, hogy hogyan éli meg az élet terheit. Mindenki hasznos
valahogy. Van aki azért hasznos, mert másokat szállít; Van aki
azért hasznos, mert másokat tanít; Van aki azért, mert másokat
gyógyít; Van aki programokat ír; Van aki tönkreteszi magát, és
ez által mások láthatják, hogy mivé nem akarnak fajulni… Annyi
módja van annak, hogy hasznos légy. Talán az én esetemben annak
ellenére, hogy a konvencionális módon nem vagyok képes hasznos
lenni, - Mert nem olyan a munkám és az életvitelem, mint egy
normális embernek, és hiába múltam el már harmincnégy éves,
még nincs saját családom és nem szültem egy gyereket. - mégis
képes vagyok kifejezni a gondolataimat legalább írásos formában.
Képes vagyok kérdéseket feltenni. Kérdéseket, amiket lehetséges,
hogy szinte minden ember feltesz, csak nem írja le, vagy ha le is
írja, nem úgy ahogyan én.
Szóval, minek utána megtárgyaltam, hogy én miért illek olyan
nehezen bele más dobozába, - és megállapítom, hogy több mint
valószínű, hogy csak olyan dobozba férek bele ami folyamatosan
változtatja a formáját, és minden bizonnyal ilyenből nincs sok –
megjegyezném, hogy mi az a dolog ami miatt az én dobozomból ki
lehet kerülni. És itt vissza is kanyarodnék a kezdő gondolathoz,
meg a szálka és a gerenda elmélethez. Miszerint mindenki aki
elmúlt harmincnégy és még egyedül van az nehéz eset. Mint
türelmetlen lény, utálok várni. Borzasztóan utálok várni. Sőt,
ha esetleg valaki azt mondja nekem, hogy jön akkor az bevésődik az
agyamba mint az esőembernek és akkor elindul a várakozási
folyamat. És, ha az illető mégsem jön, akkor meg aztán végképp
kiakadok és elkezdem magam emészteni azon, hogy akkor mi a hiba
velem. Végig zongorázom az önutálat és önvád összes lépcsőét
és megijedek, hogy mit szúrtam el már megint. Nem vagyok
szerethető? Vagy mégis mi a probléma?! És beüt az a bizonyos
fránya kezelhetetlen borderline személyiségjegy. És akármennyire
is dühít ez a helyzet elkezdek kifogásokat találni, hogy az
illető vajon miért nem jelent meg. Logikusan végig gondolom a
helyzetet. És arra a megállapításra jutok, hogy igazából én
nem vagyok eléggé toleráns. És amikor az illető jelentkezik, ha
ugyan jelentkezik magától, de az esetek többségében nem fogom
kibírni és én fogok ráírni - ami egy kezdődő doboz lakásnál
nagyon nem helyes – és úgy próbálok az illetővel beszélni,
mintha nagyon megértő lennék. Ami persze nem őszinte. És mivel
nem rendelkezek avval a rafináltsággal ami a hazugságra képes
emberek sajátja, ezért már a beszéd pillanatában meg vagyok róla
győződve, hogy az illető ezt a hamisságot sejti és hogy utálni
fog engem. Ahelyett, hogy vállalnám az őszinte véleményemet,
miszerint: haragszom. A feszültséget nem kéne gyűjteni, hanem ki
kéne adni. És valóban nálam ez szokott lenni az a dolog ami miatt
előbb utóbb valaki nem fér bele a dobozomba. Hagyom, hogy a
sok-sok apró feszültség árvízzé duzzadjon és egyszer csak az
egyik pillanatról a másikra azt kezdem érezni, hogy megfulladok és
ilyenkor fordul az elő, hogy menekülőre veszem a lépést. Ha
racionálisan nézzük, akkor azért hagyom el a férfiakat, mert
attól félek, hogy ők hagynak el engem, ha nem mutatom magam
olyannak, amilyen ugyan szeretnék lenni, de nem vagyok: türelmes.
Pont ezért lenne helyes már az elején megálljt parancsolni a
hülyeségemnek és kiiktatni az esetleges feszültség források egy
részét és beismerni, hogy ez a nő hülye. Annál is inkább
hülye, mert amíg ő maga megbolondul attól, ha valakire várnia
kell, addig ő szeret másokat megváratni. Az átlagon felüli
intelligencia szeretné csak úgy feltenni a kérdést az idióta
borderlinenak, miszerint: Na az akkor most, hogyan is van? Valami
miatt duzzogsz, amikor te magad sem vagy képes ennek az elvárásnak
megfelelni. Ékes példa erre, hogy kedves német tanárnő
barátnőmet tegnap háromnegyed órán át várattam. És ez nem az
első alkalom. Mondjuk minden alkalommal bocsánatot kérek, de ez
nem mentség. Főleg úgy nem, ha a barátnőm egyszeri késése után
én magam dünnyögtem egy sort azon, hogy mennyit vártam. Ez kérem
szépen kettős mérce. No, de sebaj. Ha tisztában vagyunk a
személyiségünkben meglévő idegesítő hibákkal az már fél
siker. Tudod, hogy van. Az emberek egy része leél egy életet úgy,
hogy gőgösen nem vesz tudomást a hibáiról és közben pokollá
teszi mások életét. Én nem szeretnék ilyen ember lenni. Zavar,
ha megváratnak? Akkor ideje elgondolkozni azon, hogy te se várass
meg másokat! Aztán pedig, ha úgy érzed, hogy zavar, ha nem
figyelnek rád, vagy ha látszólag megfeledkeznek rólad, akkor te
se tedd azt másokkal! Az ember azt kapja meg, amit ad. Ezt szokták
karmának hívni. Sokszor a legjobban zavaró dolgok olyanok, amiket
az egyén maga követ el. Szóval, ha arra kerül sor, hogy ezen
sorokat valaki a blogomban olvasná, az azt fogja jelenteni, hogy a
dobozlakóm elolvasta és áldását adta a megosztásra és nem utál
engem. Több mint valószínű, hogy már felhívtam apámat. Mert
ezen sorok írása közben rádöbbentem arra a tényre, hogy ugyan
sokat szoktam beszélni róla és sokat is gondolok rá, de nem
veszem a fáradtságot, hogy megkeressem. És ha én nem adom
érzékelhető nyomát annak, hogy valakire gondolok az azt fogja
hinni, hogy nem gondolok rá, és akkor az a személy nem lesz túl
boldog. Illene bocsánatot kérnem.
A dobozlakómnak pedig: Azt hiszem, hogy szükségem lenne egy
használati utasításra az introvertáltakhoz, pontosítva hozzád.
Ha ott vagy mellettem akkor próbálok olvasni a jelekből, és nem
érzem magam annyira elveszve, de ha nem vagy ott akkor a sötétben
tapogatózom. Jó lenne valami kódnyelv. Valami amiből tudna ez az
extrovertált nő olvasni. Meddig mehetek el? Mik a határok? Mikor
vonuljak vissza? Mert a jelenlegi felállás szerint, szeretnék a
továbbiakban is dobozlakó maradni.
