Vágy

Mint alkotó lény úgy érzem, hogy ez az elmúlt év maga volt a pokol. És nem csak ez év, hanem az ezt megelőző évek is. Nem írtam és festettem, nem szobrászkodtam, ergo nem alkottam már évek óta. Vagy ha igen, akkor is csak nagyon keveset.

Az alkotó emberek tudják, hogy a nem alkotással töltött idő olyan mintha folytogatnának. Haszontalan időpocsékolás.

Miért nem írok? Vagyis miért is kezdtem el pszichológiát tanulni?

Egyrészről, volt egy írásom (sosem voltam képes őket kategorizálni), amit a húgom elküldött az újsága szerkesztőségébe. És persze visszadobták. Mert hiányzik belőle a mélyebb pszichológiai és filozófiai ismeret. És úgy hiszem túlzottan is komolyan vettem. Majd én megmutatom és jelentkeztem pszichológia szakra.

Másrészről az is igaz, hogy a munkámat nagyon monotonnak éreztem. Minden egyes munkával töltött perc alatt sorvadtak az agysejtjeim. Rutin napok, rutin mosoly, bezártság. Elhidegültem az egésztől. Viszont kell valamit dolgozni. Kell a pénz. Túl kell élni valahogy. Amikor dolgozok, akkor sem írok. És a munkámat finoman szólva sem érzem alkotásra ösztönzőnek.

Milyen jó is lesz, ha pszichológus leszek! Majd izgalmas életutakkal találkozhatok. Sokkal jobban fogok írni…

A valóság persze az, hogy a pszichológián elmélet hegyekkel találtam szembe magam és iszonyatos nyomással. Közben rengeteg értékes emberrel is, akikkel együtt küzdöttünk és küzdünk. A rendszer nem tökéletes. Sokszor azt érzem, hogy eltávolodtam és hogy eltávolít a célomtól.

Az írás anno egy pillanat alatt fenekestől felforgatta az életemet. Az alkotás folyamat olyan volt akár egy drog. Teljesen elbódított. Megszűnt a világ. Kiszakított a valóságos térből. Nem voltam önmagam. Több voltam magamnál, de mégis én voltam. A korlátaim teljesen nem szűntek meg. Folyton abba az akadályba ütköztem, hogy nem minden gondolatot tudok mondattá formálni, illetve szép mondattá. És a helyesírásom sem lett sokkal jobb. Mégis olyan az írás számomra, mint a gyúrt tészta. Ha nem tökéletes az állaga, akkor mindig lehet hozzá adni még vizet, vagy lisztet és addig gyúrni, míg nagyjából jó nem lesz. Persze tökéletes sosem lett. De annyi baj legyen.

A kis kamasz énem teljesen összekötötte az írást a szeretettel és az elfogadással. Ha írok, akkor szeretnek és befogadnak. Ha meg nem írok, akkor nem vagyok senki, és nincs értelme az életemnek. Az írás ilyen módon olyan is volt, mint egy terápia vagy egy gyónás. Teret lehet engedni az érzelmeknek. Le lehet tenni a terhet. Addig alakítani és finomítani, míg a fájó érzések bele torkollottak a szavak és mondatok sűrűjébe. Semmilyen pszichológus nem tudja számomra pótolni az írás felszabadító erejét.  Ezért írtam, és élveztem, hogy mások olvassák és szórakoznak rajta. Még akkor is, ha a kritikus énem mindig is tudta, hogy az írásaim hibáktól hemzsegnek.

Pont ezért frusztráló az, hogy elkezdtem tanulni valamit azért, hogy írhassak és közben azt érzem, hogy pont ez gátol meg abban, hogy írjak. -Persze könnyű elhárítani a felelősséget, hiszen idő lenne, ha nem haszontalanul tölteném el. -  Teljesen elveszek az akadémiai irodalomban. Az akadémiai írás meg még sokkal rosszabb. Teljesen behatárol és leszűkít. És közben elkezdtem magam kevésnek érezni. Kevésnek és butának. Sokszor elborít az önutálat. Az pszichológián elitképzés folyik. Na és én egy olyan ember vagyok, aki képes a saját lábában is orra bukni. Egy ilyen élhetetlen, együgyű emberi lény mégis mit keres itt?! És milyen jogon?! Miért nem vagyok motiváltabb? Mégis mibe fáradok el?! Miért nem vagyok képes mindent beleadni?! Nap mint nap harcolok a démonaimmal és közben fuldoklok. Jó lenne elmenekülni, de én hoztam ezt a döntést. Én választottam ezt az utat. Ha meg nem lenne, akkor teljesen elzárnám magam a fejlődés lehetőségétől. Szóval van értelme, még akkor is, ha túl nagy fába vágtam a fejszém és kevésnek és gyengének érzem magam hozzá. Még akkor is, ha elsőre nem tudom megugrani az akadályokat. Még akkor is, ha nekem több idő kell. Még akkor is, ha néha úgy üvöltenék egyet.

Aztán mindig van az a pont, amikor a feszültség túl nagy és muszáj írnom. Még akkor is, ha ez a lehető legrosszabb időben van, és más fontos dolgot -pl. tanulás a vizsgákra- teszek félre. Ilyenkor néha születnek egész vállalható írományok. Néhány nem is annyira rossz mondat. Ma mindenesetre nem a mondatok szépsége izgatott. Csak a vonzatok törvénye érvényesült nálam. Vágytam már az írásra és arra az érzésre, amikor valaki a régi gimis osztály előtt felolvassa és a többiek reagálnak rá. És ahogy ránéztem hajnalban a telefonomra csodák csodájára megláttam, hogy írt az egyik évfolyamtársam és a pókhálóba veszett blogomról kérdezett…

Vágy

A test szenved. A lélek szorítja. Az agy megfeszül. Elviselhetetlen a nyomás. Fáj! Nincs idő. Mit kell tenni? Minden rossz. Kusza gondolatok. A valóság visszahúz. Küzdök. De miért? Hamis vágyak. Illúzió. Nincs levegő. Korlátok. Szabadnak lenni. Hol a szabadság? A test szenved. Bírd ki! Majd jobb lesz! Miért kínzom magam? Sírni kéne. De nincs idő. Írni vágyni. Elviselhetetlen éhség. Szomjúság. Rövidet és tömöret. Nincs idő. Utálom az egészet. Majd, ha vége lesz akkor majd talán. Szembe nézni. Erős vagy. Kibírod. De miért? Hol van már a levegő? Miért nem azt csinálom, amire vágyom? Rahulnak megy. Nap mint nap megharcol irigykedve a főhősével. Mondom ezért vagy író, mert ha nem írnál már nem lennél. Én meg csak várkor és kínzom magam. És fáj. De miért? Mikor lesz rá erő? Iszom a társadalom italát és gyűlik a sav. Hol van már az elég? Hol van a szabadság? A vágy felőrli a testet. Hol az a pont, amikor elég? Hogyan változtatom meg? Mikor jön el az a pont, amikor elkezdhetem? Hiányzik az eufória. Már oly régóta gyűjtöm. Dagad a gyomor. Marja a sav. Kikívánkozik az a sok méreg. Húz a fantázia. Vissza, vissza… Forog már a világ.

SzabadsásàírniàmondatàgondolatàharmóniaàIsten

Tudományàbizonytalanàmegfoghatatlan

Társadalomàkuszaàkiismerhetetlen

Megfelelésàßszeretet

Koreaàálom

Rahul = irigység = vágy = lehetőség

Testàkorlátàbántás

Miért?

Mi az erő titka?

Válaszok.

Elengedni.

Full potencial