„Ez lesz a te örökséged. Mert te is egy félkarú Krisztus vagy. És az életben az lesz a
feladatod, hogy rájöjjél, hogy miért hiányzik a fél karod és hogyan növeszd azt
ki.”
A nagymamám bátyja, akit egyetemi professzorként bölcs
embernek tartok egyszer megkérdezte tőlem, hogy tudom e hogy mi a titka a
boldogságnak. A felesége ott ált mellette így bizonytalanul azt válaszoltam,
hogy „a család”. Mire ő megrázta a fejét és azt mondta: „A kert. A növények egyszerűek.
Ha megfelelően öntözöd és táplálod őket, akkor azt meghálálják és kivirulnak. De
az emberekben mindig csalódni fogsz.”
Ambivalens a viszonyom a halállal. Iszonyatosan vágyom rá és
a legtöbbször gyűlölöm az életet. De boldogan akarok meghalni. Ahhoz pedig
elengedhetetlen, hogy szeressenek és, hogy én is szeressem önmagamat. De szeretni
sem tud mindenki és önmagamat sem vagyok képes szeretni, mert gyarló vagyok és
tökéletlen. Folyton éhes vagyok. Éhezem a szeretetre, de az a szeretet sosem
elég vagy jó. Kell tehát valami. Valami, ami túlmutat azon a jelentéktelen valakin,
ami vagyok. Valami, ami szerethető. Ilyen módon az alkotó ember is olyanná
válik mint egy kertész. Elülteti és gondozza az alkotását, hogy az egyszer virágba
boruljon. És közben mégis más. Mert az alkotó hajszolja a tökéletes fényt, az istenit,
és arra kárhoztatott, hogy sosem érje el azt, mert mint ahogy ezen a földön
nincs abszolút sötétség, úgy tökéletes fény sincs. Mégis számomra nincsen más kert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése