Minden ember furcsa
és a maga nemében bolond. Ha pszichológiai értelemben nézzük,
akkor nincs olyan személy a földön akire ne lehetne ráhúzni
valamilyen lelki nyavalyát. A kérdés csupán az, hogy evvel a
személyiségi vonással mennyire képes beilleszkedni a
társadalomba, vagy az hogy képes e találni olyan embereket vagy
csupán egyetlen személyt aki úgy fogadja el ahogyan van. Azt
hiszem én a szerencsések egyike vagyok, mert minden furcsaságom
ellenére találtam olyan barátokat, akik úgy fogadnak el ahogyan
vagyok. Vagy néha csak megtűrik hóbortjaimat és ott állnak
mellettem. Ugyan ez a családomról nem mondható el. A
családtagoknak mindig van egyfajta ideál képe, ahogyan elképzelik,
hogy neked hogyan kéne élned az életedet. Azt hiszem rengeteg évet
töltöttem el avval, hogy azon őrlődjek, hogy én miért nem tudok
megfelelni ennek az ideának. Az önmarcangolás és önutálat egy
igazán kényelmes lusta állapot, amikor is teret engedsz az önnön
tehetetlenségednek. Ettől jobb nem lesz, viszont megpacskolhatod a
saját vállad, hogy megtetted azt amit az általad normálisnak hitt
személyek: elítélted azt ami alapjában véve rossz. Aztán ott
vannak a zseniális facebookos videók amik arról papolnak, hogy az
ember hogyan váltsa meg önmagát. Ha elfogadod magad és
hangsúlyozom szereted magad avval megváltod a világot. No, de
vajon hányan vergődünk ezen a hülyeségen. Most őszintén. Nem
ismerek egyetlen embert sem aki száz százalékosan szeretné
önmagát, mert mint egy nagyon bölcs angol asszony mondta nekem:
„Evvel a szeresd magad dumával tudod mi a gond? Az, hogy te látod
az összes szarságodat. Másokat mindig könnyebb szeretni.”
Szóval, ha már az ember igazán nem képes magát elfogadni, vagy
megszeretni akkor mégis mi a teendő? Talán meg kéne próbálni
valamelyest tudatosabban élni és megkérdeznie önmagától, hogy
mit miért tesz.
Nagyjából egy éve amikor már átestem az első szemműtétemen és abban a furcsa állapotban voltam, hogy nem igazán bírtam megbirkózni édesanyám betegségének a tudatával és avval sem, hogy én akárhogy is nézzük a dolgokat, de genetikai selejt vagyok. Ha nem ebben a társadalomban kint a civilizált világon túl én nem lennék életképes. Nagyon sokat sírtam és folyton arra a megállapításra jutottam, hogy az életemnek ugyan semmi értelme. A barátaim aggódva figyelték állapotomat. Nem mintha öngyilkos szerettem volna lenni, hiszen még annál is mélyebben voltam. Nem hogy az életnek nem láttam értelmét, hanem a halálnak sem. Totális apátia és alkotói válság. Mert talán minden ember másként fogalmazza meg magának az élet értelmét, de számomra, ha van az életnek értelme az az alkotás. És nekem az semennyire sem ment. Nem vagyok életképes és még alkotni sem tudok. Ha van valami értelme annak, hogy én erre a világra születtem az nem más mint, hogy alkossak. De egy alkotó ember alkotási képesség nélkül teljességgel értéktelen. A depresszióm tetőfokán akadt egy barátnőm akivel igen sokat beszélgettem. Az ő édesanyja már meghalt és előtte sokáig betegeskedett. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki már átment azon amin én, hogy nem vagyok egyedül és hogy nem vagyok hülye, csak éppen minden rossz. A barátnőm nagyon hisz a kineziológiában. És addig addig mondogatta, hogy neki mennyire segített, hogy a végén úgy gondoltam, hogy én is elmegyek. Veszíteni valóm nincs, maximum nevetek egyet az egészen. Nem vagyok az a fajta ember aki mindent benyel. Egyszer elmentünk egy meditációs találkozóra az egyik barátommal ahol is megkérték, hogy csukjuk be a szemünket, mert mi kezdők vagyunk és ők akartak minket valamilyen úton transz állapotba juttatni. Természetesen mind a ketten résnyire kinyitottuk a szemünket. Segítőink minden -féle karkörzéssel és varázs tánccal jártak minket körbe. Megüdvözülni nem üdvözültünk meg, viszont hazafelé jóízűen kacagtunk azon a majom parádén. Valahogy a kineziológiára is így gondoltam. Majd valami abraka-dabrát meg hókusz-pókuszt fog csinálni a fazon és nevetek rajta egy jót.
A kineziológia mint megtapasztaltam egy kicsit olyan mint egy pszichológussal történő ülés és az abraka-dabra ötvözete. Tapasztalatnak mindenképpen jó. Bár még most is azon a véleményen vagyok, hogy nem a kineziológus fog meggyógyítani. Ha jobban is leszel utána, az nem annak köszönhető, hogy te konkrétan elmentél és kiadtál egy csomó pénzt, -Mert hogy a kineziológus nem olcsó.- hanem annak, hogy eleged van abból, hogy szarul vagy és szimplán egyszerűen jobban akarsz lenni. Az öngyógyítás rendkívül hatásos, és még ingyen is van. Sőt, még időpontot sem kell kérni hozzá. Én kétszer mentem el és összességében nem bántam meg. Az első alkalommal megkérdezte, hogy mi az amiben változtatni szeretnék. Mondtam, hogy alkotói válságban vagyok. Nos minden érdekességet megtudtam, de arra nem kaptam választ, hogy szerinte miért nem megy az írás. Például szerinte az, hogy én képtelen vagyok leállapodni és megragadni Magyarországon, az azért van, mert én vagyok az oka annak, hogy a szüleim nem tudtak akkor elválni, amikor szerettek volna, mert én megfogantam. Mint kifejtette, ott ahol a gyerek folyamatosan külföldre vágyódik ott többnyire az egyik szülő a fogantatást megelőző időszakban ki szeretne szállni a kapcsolatból, de nem tud a gyerek miatt és ez úgy csapódik le a gyerekben, hogy a szülő függetlenségi vágyát ő teljesíti ki az életében, ergo nem képes leállapodni. Vajon mi a szösz történt velünk magyarokkal? Az hogy most szinte egy egész generáció külföldön él az annak lenne köszönhető, hogy a szüleink el akartak válni? A másik érdekes elmélete az volt, hogy azért nem vagyok képes teljes mértékig megbízni édesanyámban, mert amíg terhes volt velem megrázta az áram ezt pedig úgy éltem meg, hogy a világ legbiztonságosabb helye az anyaméh is veszélyes, ergo anya megbízhatatlan. Szorgalmazta, hogy mondjak még traumának leírható eseményeket, kiböktem, hogy talán az amikor nem igazán akartam kibújni a rendkívül biztonságtalannak ítélt anyaméhből akkor anyám hasába könyökölt az orvos és utána kidugtam végre a fenekemet. Erre aztán felhorkantott, hogy ez aztán nagyszerű. Egy pillanatra végig futott az agyamon, hogy az vajon miért nagyszerű, hogy véraláfutással a tarkómon kellett megszületnem, vagy hogy már születésem előtti pillanatokban legálisan bántalmaztak. És ami még ennél is rosszabb ezért még köszönetet is kapott az orvos. Vajon, ha nem könyököl bele az anyám hasába akkor nem bújtam volna ki és meghaltam volna. De erre már sosem tudhatom meg a választ… A kineziológus kifejtette, hogy ez arra ad magyarázatot, hogy miért látom én az egész világot és az életet ennyire nehéznek és miért rettegek mindentől. Szerinte én úgy fogom fel a dolgokat, hogy ha azt csinálom amit én akarok akkor meghalok, ezért másokra támaszkodok. Egy pöttömnyit belegondolva, ha én valóban annyira félek a világtól és a saját vágyaimtól, vajon akkor hogy a szöszben kötöttem ki Dél-Koreában nyelv- és helyismeret nélkül teljesen egyedül. No, de lehetséges hogy az elvágyódás erősebb lenne mint a félelem. A nap végén végig mondatta velem a vélt vagy valós traumáim tagadását és közben csettintgetett. Megszabadított a trauma gócoktól. Ez egy kicsit vicces volt, de amúgy tényleg szimpatikus volt a fazon és jó volt beszélgetni és olyan nézőpontokat hallgatni, amikkel ugyan nem teljes mértékig értettem egyet, de unalmas az nem volt.
A második találkozásra kisebb házi feladatot kaptam. Utána járni az ősöknek. Mivel a családi históriákról túl sokat nem hallottam ezért nagy izgalommal vetettem bele magamat a feladatba. Nagy szerencsémre apu pont a családi fotókat rendezgette, így nem volt feltűnő megkérdezni, hogy beszéljen már egy kicsit a családról. Én pedig szorgalmasan jegyzeteltem. Második találkozásom a kineziológussal ezek köré a jegyzetek köré épültek. Izgatottan fejtegette, hogy a második nevemet egy halott gyermek után kaptam és ezért kívánok annyira megfelelni a családom irányomban állított kívánalmainak. Nem értettem és ma sem értem, hogy ez vajon miért befolyásolná az életemet, de ráhagytam. Szerinte egy olyan ember életét kívánom beteljesíteni aki meghalt és én léptem a helyébe. A felett persze teljesen elsikkadt, ami számomra viszont érdekes volt. Így alakult aztán, hogy a végén a kineziológusnak köszönhetően, de nem általa kaptam egy kis segítséget.
Egyrészről megtudtam, hogy az üknagymamám litvániai menekült volt és, hogy a Széchenyi családnak volt a szakácsa. Ez különös fintora a sorsnak, hiszen egy Széchenyi az egyik legjobb barátom. Pár generáció, és újra összeérnek a szállak. A másik ami érdekes volt számomra, hogy a családban nem csak egy, hanem igazából három öngyilkosság történt. És akárhogy is nézem az egész családon végigvonul egyfajta idegi gyengeség. Elgondolkoztam azon, hogy vajon a vélt és valós fájdalmak amiket megélek vajon hány százalékban betudhatók a családi hajlamnak és mennyiben valóságnak. Én én vagyok és én alakítom a saját életemet. A az amit otthonról kapsz ugyan meghatároz valamennyire, de csak önmagadon áll, hogy avval te mit kezdesz. Hagyod, hogy felőröljön, vagy használod és kihozol valami jobbat. Nincs eredendően rossz valamire minden jó. Ha a dolgoknak nem csak a jó vagy a rossz oldalát nézed akkor talán megtalálod az arany középutat. Lehet hogy ócska közhely, de ad egyfajta stabilitást, hogy ne billenj ki nagyon egyik oldalra sem. A nap felkel és lenyugszik attól függetlenül, hogy az ember éppen boldog vagy mélabús. Mint azon a napon is amit hosszú időn át a halálom dátumának képzeltem el. Csodásan sütött a nap, a madarak is hangosan hahotáztak én pedig ráébredtem, hogy mégsem akarok meghalni. És, ha nekem szegezik a kérdést, hogy mit akarok kezdeni az életemmel arra nem igen tudok választ adni, hiszen nem így terveztem. Az álmok és tervek, ahogyan elképzeltem gyerekként az életemen, nem úgy alakultak mint ahogy vártam és különben is, már négy évvel meghaladtam a tervbe vett élettartamot. Már eltűntek a nagy megvalósíthatatlan tervek. Persze kicsik azért akadnak. Bevetni minden nap az ágyat, viszonylag rendszeresen elmosni az edényeket, próbálni minimalizálni a káoszt körülöttem. Aki ismer az tudja, hogy ez nálam igen nagy szó és nem mindig jön össze. Próbálok kevesebbet őrlődni a dolgokon. Néha elmondani magamnak, hogy ne legyek nagyravágyó. Jó az ami van. Sokaknak sokkal rosszabb. Igazából nekem sok mindenem megvan amire más vágyna, szóval akárhogy is nézzük szerencsésnek vagyok tekinthető. Persze jó lenne, ha most nem fojtanék meg senkit a szeretetemmel és hagynám hogy szeressenek és nem menekülnék el. Ezen van még mit fejlődnöm. Próbálok olyan gyakran írni amilyen gyakran csak tudok, még akkor is, ha esetleg nem is olyan jó a munkám, mint ahogy én azt szeretném. Néha azért jó festeni is, mert a szó nem mindig elég. És mostanság néha élvezem a csendet és a magányt is, ugyanúgy mint a baráti társalgástól hangos estéket. Élni a pillanatnak is és nem csak a múltba és a jövőbe tekinteni...
Nagyjából egy éve amikor már átestem az első szemműtétemen és abban a furcsa állapotban voltam, hogy nem igazán bírtam megbirkózni édesanyám betegségének a tudatával és avval sem, hogy én akárhogy is nézzük a dolgokat, de genetikai selejt vagyok. Ha nem ebben a társadalomban kint a civilizált világon túl én nem lennék életképes. Nagyon sokat sírtam és folyton arra a megállapításra jutottam, hogy az életemnek ugyan semmi értelme. A barátaim aggódva figyelték állapotomat. Nem mintha öngyilkos szerettem volna lenni, hiszen még annál is mélyebben voltam. Nem hogy az életnek nem láttam értelmét, hanem a halálnak sem. Totális apátia és alkotói válság. Mert talán minden ember másként fogalmazza meg magának az élet értelmét, de számomra, ha van az életnek értelme az az alkotás. És nekem az semennyire sem ment. Nem vagyok életképes és még alkotni sem tudok. Ha van valami értelme annak, hogy én erre a világra születtem az nem más mint, hogy alkossak. De egy alkotó ember alkotási képesség nélkül teljességgel értéktelen. A depresszióm tetőfokán akadt egy barátnőm akivel igen sokat beszélgettem. Az ő édesanyja már meghalt és előtte sokáig betegeskedett. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki már átment azon amin én, hogy nem vagyok egyedül és hogy nem vagyok hülye, csak éppen minden rossz. A barátnőm nagyon hisz a kineziológiában. És addig addig mondogatta, hogy neki mennyire segített, hogy a végén úgy gondoltam, hogy én is elmegyek. Veszíteni valóm nincs, maximum nevetek egyet az egészen. Nem vagyok az a fajta ember aki mindent benyel. Egyszer elmentünk egy meditációs találkozóra az egyik barátommal ahol is megkérték, hogy csukjuk be a szemünket, mert mi kezdők vagyunk és ők akartak minket valamilyen úton transz állapotba juttatni. Természetesen mind a ketten résnyire kinyitottuk a szemünket. Segítőink minden -féle karkörzéssel és varázs tánccal jártak minket körbe. Megüdvözülni nem üdvözültünk meg, viszont hazafelé jóízűen kacagtunk azon a majom parádén. Valahogy a kineziológiára is így gondoltam. Majd valami abraka-dabrát meg hókusz-pókuszt fog csinálni a fazon és nevetek rajta egy jót.
A kineziológia mint megtapasztaltam egy kicsit olyan mint egy pszichológussal történő ülés és az abraka-dabra ötvözete. Tapasztalatnak mindenképpen jó. Bár még most is azon a véleményen vagyok, hogy nem a kineziológus fog meggyógyítani. Ha jobban is leszel utána, az nem annak köszönhető, hogy te konkrétan elmentél és kiadtál egy csomó pénzt, -Mert hogy a kineziológus nem olcsó.- hanem annak, hogy eleged van abból, hogy szarul vagy és szimplán egyszerűen jobban akarsz lenni. Az öngyógyítás rendkívül hatásos, és még ingyen is van. Sőt, még időpontot sem kell kérni hozzá. Én kétszer mentem el és összességében nem bántam meg. Az első alkalommal megkérdezte, hogy mi az amiben változtatni szeretnék. Mondtam, hogy alkotói válságban vagyok. Nos minden érdekességet megtudtam, de arra nem kaptam választ, hogy szerinte miért nem megy az írás. Például szerinte az, hogy én képtelen vagyok leállapodni és megragadni Magyarországon, az azért van, mert én vagyok az oka annak, hogy a szüleim nem tudtak akkor elválni, amikor szerettek volna, mert én megfogantam. Mint kifejtette, ott ahol a gyerek folyamatosan külföldre vágyódik ott többnyire az egyik szülő a fogantatást megelőző időszakban ki szeretne szállni a kapcsolatból, de nem tud a gyerek miatt és ez úgy csapódik le a gyerekben, hogy a szülő függetlenségi vágyát ő teljesíti ki az életében, ergo nem képes leállapodni. Vajon mi a szösz történt velünk magyarokkal? Az hogy most szinte egy egész generáció külföldön él az annak lenne köszönhető, hogy a szüleink el akartak válni? A másik érdekes elmélete az volt, hogy azért nem vagyok képes teljes mértékig megbízni édesanyámban, mert amíg terhes volt velem megrázta az áram ezt pedig úgy éltem meg, hogy a világ legbiztonságosabb helye az anyaméh is veszélyes, ergo anya megbízhatatlan. Szorgalmazta, hogy mondjak még traumának leírható eseményeket, kiböktem, hogy talán az amikor nem igazán akartam kibújni a rendkívül biztonságtalannak ítélt anyaméhből akkor anyám hasába könyökölt az orvos és utána kidugtam végre a fenekemet. Erre aztán felhorkantott, hogy ez aztán nagyszerű. Egy pillanatra végig futott az agyamon, hogy az vajon miért nagyszerű, hogy véraláfutással a tarkómon kellett megszületnem, vagy hogy már születésem előtti pillanatokban legálisan bántalmaztak. És ami még ennél is rosszabb ezért még köszönetet is kapott az orvos. Vajon, ha nem könyököl bele az anyám hasába akkor nem bújtam volna ki és meghaltam volna. De erre már sosem tudhatom meg a választ… A kineziológus kifejtette, hogy ez arra ad magyarázatot, hogy miért látom én az egész világot és az életet ennyire nehéznek és miért rettegek mindentől. Szerinte én úgy fogom fel a dolgokat, hogy ha azt csinálom amit én akarok akkor meghalok, ezért másokra támaszkodok. Egy pöttömnyit belegondolva, ha én valóban annyira félek a világtól és a saját vágyaimtól, vajon akkor hogy a szöszben kötöttem ki Dél-Koreában nyelv- és helyismeret nélkül teljesen egyedül. No, de lehetséges hogy az elvágyódás erősebb lenne mint a félelem. A nap végén végig mondatta velem a vélt vagy valós traumáim tagadását és közben csettintgetett. Megszabadított a trauma gócoktól. Ez egy kicsit vicces volt, de amúgy tényleg szimpatikus volt a fazon és jó volt beszélgetni és olyan nézőpontokat hallgatni, amikkel ugyan nem teljes mértékig értettem egyet, de unalmas az nem volt.
A második találkozásra kisebb házi feladatot kaptam. Utána járni az ősöknek. Mivel a családi históriákról túl sokat nem hallottam ezért nagy izgalommal vetettem bele magamat a feladatba. Nagy szerencsémre apu pont a családi fotókat rendezgette, így nem volt feltűnő megkérdezni, hogy beszéljen már egy kicsit a családról. Én pedig szorgalmasan jegyzeteltem. Második találkozásom a kineziológussal ezek köré a jegyzetek köré épültek. Izgatottan fejtegette, hogy a második nevemet egy halott gyermek után kaptam és ezért kívánok annyira megfelelni a családom irányomban állított kívánalmainak. Nem értettem és ma sem értem, hogy ez vajon miért befolyásolná az életemet, de ráhagytam. Szerinte egy olyan ember életét kívánom beteljesíteni aki meghalt és én léptem a helyébe. A felett persze teljesen elsikkadt, ami számomra viszont érdekes volt. Így alakult aztán, hogy a végén a kineziológusnak köszönhetően, de nem általa kaptam egy kis segítséget.
Egyrészről megtudtam, hogy az üknagymamám litvániai menekült volt és, hogy a Széchenyi családnak volt a szakácsa. Ez különös fintora a sorsnak, hiszen egy Széchenyi az egyik legjobb barátom. Pár generáció, és újra összeérnek a szállak. A másik ami érdekes volt számomra, hogy a családban nem csak egy, hanem igazából három öngyilkosság történt. És akárhogy is nézem az egész családon végigvonul egyfajta idegi gyengeség. Elgondolkoztam azon, hogy vajon a vélt és valós fájdalmak amiket megélek vajon hány százalékban betudhatók a családi hajlamnak és mennyiben valóságnak. Én én vagyok és én alakítom a saját életemet. A az amit otthonról kapsz ugyan meghatároz valamennyire, de csak önmagadon áll, hogy avval te mit kezdesz. Hagyod, hogy felőröljön, vagy használod és kihozol valami jobbat. Nincs eredendően rossz valamire minden jó. Ha a dolgoknak nem csak a jó vagy a rossz oldalát nézed akkor talán megtalálod az arany középutat. Lehet hogy ócska közhely, de ad egyfajta stabilitást, hogy ne billenj ki nagyon egyik oldalra sem. A nap felkel és lenyugszik attól függetlenül, hogy az ember éppen boldog vagy mélabús. Mint azon a napon is amit hosszú időn át a halálom dátumának képzeltem el. Csodásan sütött a nap, a madarak is hangosan hahotáztak én pedig ráébredtem, hogy mégsem akarok meghalni. És, ha nekem szegezik a kérdést, hogy mit akarok kezdeni az életemmel arra nem igen tudok választ adni, hiszen nem így terveztem. Az álmok és tervek, ahogyan elképzeltem gyerekként az életemen, nem úgy alakultak mint ahogy vártam és különben is, már négy évvel meghaladtam a tervbe vett élettartamot. Már eltűntek a nagy megvalósíthatatlan tervek. Persze kicsik azért akadnak. Bevetni minden nap az ágyat, viszonylag rendszeresen elmosni az edényeket, próbálni minimalizálni a káoszt körülöttem. Aki ismer az tudja, hogy ez nálam igen nagy szó és nem mindig jön össze. Próbálok kevesebbet őrlődni a dolgokon. Néha elmondani magamnak, hogy ne legyek nagyravágyó. Jó az ami van. Sokaknak sokkal rosszabb. Igazából nekem sok mindenem megvan amire más vágyna, szóval akárhogy is nézzük szerencsésnek vagyok tekinthető. Persze jó lenne, ha most nem fojtanék meg senkit a szeretetemmel és hagynám hogy szeressenek és nem menekülnék el. Ezen van még mit fejlődnöm. Próbálok olyan gyakran írni amilyen gyakran csak tudok, még akkor is, ha esetleg nem is olyan jó a munkám, mint ahogy én azt szeretném. Néha azért jó festeni is, mert a szó nem mindig elég. És mostanság néha élvezem a csendet és a magányt is, ugyanúgy mint a baráti társalgástól hangos estéket. Élni a pillanatnak is és nem csak a múltba és a jövőbe tekinteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése