A gimnazista évek alatt nem túl sok dolgot szerettem az iskolában egy dolgot leszámítva. Azt az időszakot amikor valamelyik osztálytársam felolvasta az aktuális írásomat.
Nem voltam jó tanuló és népszerű sem voltam, de ezek a pillanatok létjogosultságot adtak nekem. Létjogosultságot, hogy ha már a jegyeim nem is, ezek a pillanatok arról tanúskodtak, hogy nekem van jogom ebbe az elit osztályba járni.
Nem tudom hányan vannak így, de számomra az iskola egyet jelentett a rémálommal. Hogy a társaim között mennyire voltam közkedvelt arról tanúskodik, hogy általános iskolában agyrázkódást kaptam mert beleverték a fejemet a falba. Nem volt semmiféle önbizalmam. Tudtam, hogy rossz tanuló vagyok és hogy a tanárok nem lelkesednek irányomban és akármilyen atrocitás ér is nem áll ki értem senki. Érdekes az ember agya, mert míg másoknál az emlékek élénken élnek, addig nálam törlődtek. Az általános iskolából szinte semmi sem maradt meg és a gimnáziumi emlékeim is csupán foltok töredéke. A sors fintora, hogy még ha az emlék el is tűnik az érzés megmarad. Az érzés, hogy nem szeretnek, hogy más vagy és buta, az érzés, hogy jobb lett volna nem megszületni. Még ha nem is akarom, de végig fogja kísérni az életem. Ezek a gondolatok talán össze is törhetik az embert, de ugyanúgy erőt is adhatnak. Egy nehéz súly melyet egy életen át cipelsz. De ez a súly megerősíti az izmaidat. Az élni akarás nagy úr.
Az írás először nem úgy jött mint Csontvárynál az isteni felismerés, hogy ő a világ legnagyobb festője szeretne lenni. Csupán jött egy novella pályázat, melyre az osztályomból senki sem akart jelentkezni. Rajtam kívül azt hiszem mindenki komolyan vette a tanulást, így a végén én jelentkeztem. A pályázat leadási határidejének az estéjén kezdtem el írni. Addig nagyjából avval voltam elfoglalva, hogy vajon miről is írjak. Aznap este semmit sem aludtam. Akkoriban még nem volt számítógépem, viszont volt egy öreg mechanikus írógépem, melyen folyton beragadt az egyik betyű és azt kézzel kellett visszatuszkolnom a helyére. Elég nehézkesen ment az írás. Rengeteg időt vett igénybe és fizikailag is megterhelő volt. Míg a számítógépnél csak egy kicsit kell megmozgatni az újaidat az írógépemnél komoly erőfeszítést jelentett minden betű lenyomása. Ha nem púfölted kellő erővel nem látszott belőle semmi. Talán furcsán hangzik, de én nagyon élveztem ezt a szélmalom harcot. Édesanyám nem hinném, hogy akkora lelkesedéssel fogadta az én egész estés ténykedésemet, főleg hogy másnap ügyelnie kellett a munkahelyén. Nagyjából reggel hat és hét között megszületett a nagy mű. A lapok finoman fogalmazva is úgy néztek ki mint a csipke. Az írógép átlyuggatta papírt. A betűk hol sötétek, hol világosak voltak. Édesanyám arca nem nézett ki bizalmat sugárzónak, de nem mondott semmit és elolvasta. A helyesírásom még most is, de akkoriban még inkább volt kritikán aluli. Így anyu úgy döntött, hogy beviszi az iskolába és megkéri az egyik kollégáját, hogy gépelje már le nekem. Le is gépelte valaki. Gondolom a helyesírási hibák nem segítettek az én csodás művem megértésében, így talán az első és a második óráról is ellógtam arra várva, hogy mikor lesz már végre kész. Aztán amikor kész lett átolvasás nélkül rohantam vele az iskolába és leadtam. Sajnos csak a leadás után jutottam oda, hogy elolvassam. Azért sajnos mert édesanyám munkatársa nem feltétlenül értette meg az én helyesírási hibáktól hemzsegő szörnyedményemet és egy mondatot átírt értelmetlenre egy olasz énekesnő nevét pedig Gallára. Ezt katasztrófának éltem meg és valahányszor megkérdezte tőlem valaki, hogy hogy sikerült a novella pályázat annyiszor kívántam, hogy bárcsak megnyílna a föld a lábam alatt. Ezek után nem várt meglepetésként ért, hogy külön díjas lettem.
Kezelni éppenséggel nem nagyon tudtam a helyzetet, mert addig nem igazán voltam jó semmiben a párbajtőrt leszámítva, ami viszont kezdett egyre terhesebb lenni számomra. A verseny sport egy olyan testi és szellemi megterhelést jelentett, amivel nem tudtam megbirkózni. Ekkor szakadt rám a novella pályázat által jött népszerűség. Hirtelen azon kaptam magam, hogy érdeklődnek irántam az osztálytársaim. Az addigi érdektelen 'hülyéből' átkerültem a 'bolond, de érdekes' kategóriába. Az osztály legjobb tanulója elkezdett velem barátkozni. Hihetetlennek tűnt. Az egyik pillanatról a másikra a megtűrtből lettem valaki. És ez nagyon tetszett. Persze elgondolkodtam azon, hogy a gimnáziumi barátságaim vajon mennyire szóltak az írásnak és mennyire a személyemnek. De evvel a kérdéssel nem foglalkoztam mélyen. Élveztem a személyemet övező felhajtást.
Ekkor kezdtem el rendszeresen írni a kamaszok pökhendiségével és butaságával. Kezdeti írásaim még a legnagyobb jóindulattal sem voltak jónak nevezhetőek. Nyersek voltak, de nem úgy mint egy csiszolatlan gyémánt hanem úgy, mint az út menti törmelék kövek. Az évek múltán a kamaszkori önhittséget levetkőzve mindinkább rádöbbentem, hogy mennyire nem tudok írni. A mondatok megalkotása egyre nagyobb küzdelemmel jár. Egyre nehezebb az út. Néha szégyennel szemlélem azt a kamaszt, aki annyira bután hitt a maga zsenialitásában. Máskor pedig irigylem azt a lelkesedést. Közben pedig arra gondolok, hogy az utak megépítéséhez szükség van a kő zúzalékra, szükség van alapokra. Alapok nélkül sokkal sérülékenyebb az út. Ha azok jók véghezvitt munka sokkal ellenállóbb az eróziónak. A kezdeti hibákat nem szégyellni kell, hanem tanulni belőlük.
Az első novellámnál elkövetett baklövésem, az értelmetlen mondat rányomta a bélyegét a későbbi írásaimra. Azt követően már sok ember véleményét kértem ki az írás folyamat után. Az írás is sokkal lassabban ment. Képes voltam hosszasan rágódni a mondataimon, csiszolgatni őket. Elmenni, otthagyni, gondolkozni rajta, majd átalakítani. Addig gyúrni, nyújtani, összenyomni amíg elfogadható nem lesz. Vagy, ha hibás évekre eltenni és újra elővenni, hogy hátha lehet még vele valamit kezdeni. Kiszedni belőle a jót és felhasználni valami másra abban a reményben, hogy valami elfogadhatót küzdesz ki magadból.
A balatoni szembeszomszéd turkológusnő személyében találtam magamnak egy olyan tanárt aki a legnagyobb élvezettel szedte apró ceflikre dagályos mondatrémeimet és oly módon próbálta leépíteni a túlzott önhitemet, hogy az nem rettentett el az írástól. Ez a mondat ezért rossz, az a mondat azért rossz... Ez a mondat már majdnem jó, de... Na végre egy jó mondat. Na látod, még ha minden más rossz is, ezért a mondatért érdemes megtartani ezt az írást. Mellette megtanultam avval a kritikával szemlélni saját írásaim, mint ahogy én az más írásaival tenném. Feltenni a kérdést, hogy ha nem én írtam volna vajon élvezném e elolvasni. Nagyon hamar rájöttem, hogy nem vagyok zseni és az írás inkább küzdelem mint élvezet. A maximalizmusnak pedig ára van. Azt hiszem hogyha az életem jelen szakaszáig számolunk akkor mennyiségre legalább kötetnyi írást felhalmoztam, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy ebből mi jó, de erős a félelmem, hogy egy se.
Kedves tanárnőm úgy gondolta, hogy az író még akkor is ír, ha nem ír. Nos az én húszas éveim zöme avval telt el, hogy fejben írtam. Ha meg írtam is azt is borzalmasnak találtam. De, ha valaki megkérdezte, hogy mit akarok az életemmel kezdeni, arra nem tudtam őszinte választ adni. Azt mégsem mondhatom, hogy író. Mert nem tudtam semmit felmutatni. Így hát sandítottam. Meg aztán útközben az író szótól is elidegenedtem. Túl komoly és túl magasztos szó ez ahhoz, hogy leírja a gondolataimat. Plusz író csak zseni lehet, és én az nem vagyok.
Mostanság mégis elkezdtem megosztani a Szöulról szóló írásaimat. Megosztom, mert azt hiszem ugyan nem tökéletesek, viszont ha töredékesen is kifejezik azt az embert ami én vagyok. Megosztom annak a tudatával, hogy velem együtt nem tökéletes. De senki sem tökéletes. Író helyett inkább szeretnék mesélő lenni. Valaki aki nagy köröket fut az életben, akinek nem jön könnyen a siker, aki sokat hibázik, de képes önmagán nevetni. Szeretnék olyan ember lenni aki újra és újra nekifut az akadálynak, hogy áttörje azt, annak a tudatával hogy ott van mellette az ajtó, bután, de tudatosan a nehezebb, de izgalmasabb utat választani és végig küzdeni azt. Édesapám bölcs tanácsa ellenére is, miszerint a blog írás csupán pazarlás és jobban tenném, ha Szöulról inkább regényt írnék, felvállalni a tökéletlent. Kitenni magamat a kritikának, az esetleges meg nem értésnek. Ami lehet, hogy fáj, de ebből tanulok. És azt hiszem örülök, hogy nem születtem zseninek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése