Tükör

Egy balatoni villa déli szobájában, halmokban álltak a ruhák és a cipők, a levegő tikkasztóan meleg volt és dunsztos. Félhomály uralkodott. Itt olvasott Orsi valamilyen ócska áttetsző lebernyegben. A pamlagon féloldalasan hanyagul elhelyezkedő csontsovány alak egy papír köteget szorongatott a kezében és minden egyes mondatot hangosan olvasott. Egy tizenhat éves kamaszlány feszült figyelemmel hallgatta. Orsi nagy műgonddal silabizálta ki a macskakaparást és akár egy dögevő aki rátalált egy elejtett vadra mohón cincálta szét a mondatokat.

- Ez a mondat dagályos… Evvel a mondattal mit akartál kifejezni? … Ez a mondat akár jó is lehetne, de… Ezt a mondatot szét kéne bontani. Túl hosszú… Ebből a szóból kihagytál egy betűt… Itt mit akartál írni? Nem tudom elolvasni. - A lány odaviharzott – Ezt – Értem… Ez a mondat nem jó. Értem mit akartál vele kifejezni, de magyartalan...

A papírköteg egy mesét tartalmazott, ami - mint ahogyan az írója fájóan gyorsan ráeszmélt – nem volt egy cseppet sem mentes a hibáktól. Sőt. Akárhogy is nézzük: Csapnivaló volt. Orsi nem kímélte a lányt. Hiányzott belőle az a tapintat, amivel a felnőttek szokták kezelni a gyerekeket. Kegyetlenül őszinte volt. Orsi minden egyes mondata felért egy kínzással. Mennyi energiát fektetett azokba a mondatokba. Mennyi elvesztegetett idő. Bárcsak rá lehetett volna fogni, hogy ez a nő utálja, és a mondatok irányában tanúsított ellenszenve csupán az ő személyének szól. De nem így volt. Nem volt mentség és kifogás. A mondatok és a történet is rossz volt. Semmi sem stimmelt. A lány már érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, ám ekkor csoda történt. Orsi felolvasott egy mondatot, ami rövid volt és egyszerű és elmosolyodott: -Na végre! Ez egy szép mondat. Ezért a szép mondatért érdemes megtartani ezt a borzalmas írást. Olvass Maupassantot az majd segít letisztázni a mondataidat. - A kritika fájt, de egy egy olyan ember szájából hallotta, akire érdemes volt felnézni. És, ha rossz is az egész, de az az egy mondat reményre ad okot. Majd a következő jobb lesz. Nem kell feladni.

Egy évre rá a balatoni házban megnövekedtek a ruha és cipő halmok. Orsi már nem a pamlagon olvasott. Nem volt rajta hely. Egy vékony ösvényen át beverekedte magát a nyugati szobába és magára zárta a szobát. A lány pedig izgalommal teli szorongással várta a kritikát, de a szobából csak nevetés hallatszott ki. A tizenhét éves agyába az a kényelmetlen gondolat fészkelte be magát, miszerint: Orsi minden bizonnyal azért nevet, mert az írás annyira szánalmas, hogy még egy komoly kritikára sem érdemes. Ám az összes rémkép ellenére, amikor végre előmászott a rejtekhelyéről az előző évhez képest még jobban lesoványodott alak nem jött több kritika. Orsi vidám volt és mosolygott: - Csak nem megtanultál írni? Jól szórakoztam. - Ám a lányt akkor elfogta a gyanú. Mi van akkor, ha az írás nem lett jobb? Ha Orsiból csupán az eluralkodó alkoholizmus beszél? És valóban. Évekkel később visszaolvasva ez az írás borzalmasnak hatott a lánynak. Orsi elveszítette az agyát.

Hosszú évekkel később talán már fejlődött az a végtelenül buta olvasatlan lány, aki én vagyok. De nem annyit mint amennyit szerettem volna. És nem lettem sokkal okosabb sem, vagy tehetségesebb. Egy dolog más csupán. A motiváció. A kamasz még rendelkezett avval a gőgösséggel ami a buta emberek sajátja: arra vágyott, hogy híres író legyen. Arról álmodott, hogy egyszer majd ír egy igazán giccses szerelmes regényt. A felnőtt azonban már nem akar híres lenni, csak jól írni. Ugyan még vágyik a giccses szerelmes regény megírására, de fél, hogy túl fanyar és túl összeszedetlen ahhoz, hogy erre képes legyen. Nem elég jó. Mert a ponyvát csak igazán profik képesek írni. De a szerkesztő szerint van benne fantázia. Az írásban van egy szép mondat kapcsolat. Kevés vigasz, hogy tizennyolc év alatt csupán egy mondattal nőtt az egy írásra jutó jó mondatok száma, de legalább nem csökkent le nullára.

Ha az ember ír, és őszinte szívvel teszi, akkor lecsupaszítja magát. Odadobja magát a gladiátor verembe. És, ha kritikát kap ez a lecsupaszított én, akkor az mérhetetlenül fáj. De el kell döntened, hogy feladod a küzdelmet, – és a valódi harc nem a kritikusaiddal fog zajlani, hanem önmagad hiányosságaival – vagy felállsz a pofonok után és harcolsz tovább, amíg meg nem erősödsz. A tanulás folyamata nehéz, de tanulni kell és szükséges. A kritika pedig tükröt mutat.

Ha reggel felkelsz és nem tetszik a tükörképed, akkor döntsd el mi a probléma. Ha koszos, akkor mosd meg! Ha pattanás, vagy kiütés, akkor menj el szakemberhez! Ha ránc, akkor fogadd el! Egy ideig óráig lehet kendőzni az idő múlását, de amint elsimítasz egyet, mindjárt jön a másik. Ha meg a vonásaid nem tetszenek, akkor szokd meg, mert az te vagy és nem más. Át lehet ugyan szabni egy arcot, de egy természetes, hibás arc mindig sokkal izgalmasabb mint egy mű. Ha meg valamiért nem tetszik másnak, azon nem kell elszomorodni. Ha ápolod azt az arcot, és szereted, akkor még az is lehet, hogy idővel megszépülsz.