Doboz teória 3: avagy A baráti doboz...

Valahogy a barátság elkezdése kevesebb stresszel jár mint egy párkapcsolaté. Lassabban alakul, és kevésbé drasztikus. Sokan azt mondják, hogy tartósabb is. De vajon ez valóban igaz? Sok esetben van barátság hormon és a barátság azonnal fellángol, máskor azonban lassan alakul ki az egész. És vajon azt a lassan építgetett dobozt, ami tele van megannyi élménnyel, – mert akárhogy is nézzük, de a baráti dobozunk sokkal nagyobb és változatosabb, mint a párkapcsolati dobozunk – nem vagyunk e hajlamosak elhanyagolni, ha megjelenik mellette a párkapcsolati doboz?

Még világosan dereng a kép előttem, amikor a Deák téren álltam az akkori barátommal és a fogadott bátyámmal. És a kérdés: „Válassz! Melyikünkkel mész haza?” Akkor igazán igazságtalannak éreztem. Miért kéne választanom a legjobb fiú barátom és a párom között?! Fogadott bátyám folyamatosan a szememre hányta, hogy elhanyagolom, hogy nekem ő már nem is fontos. És valóban. Akkortájt úgy éreztem, hogy a közeli barátságunk terhes. Annál is inkább igazságtalannak éreztem a kérdését, mert ő az utolsó barátnőjénél megszakította velem a kapcsolatot. A lány minden létező, mozgó barátra féltékeny volt és én mint nő, egy potenciális rivális elsőként estem áldozatául a féltékenységének. Persze a szakítás után is én voltam az első akit felhívott bátyus. De akkor is, ha ő megtehette, akkor miért várja el az ellenkezőét tőlem?! Szégyellem bevallani, de azt hiszem, hogy a barátságunkra rányomta a bélyegét az a kapcsolat, és utána még egyszer az én kapcsolatom. És hiába is mondja bárki, hogy a barátság sok mindent kibír, meg hogy tartósabb mint a szerelem, a barátság igenis sérülékeny. Hiába is kérsz bocsánatot, az elkövetett sérelmek nyomot hagynak. Utána, már semmi sem lesz a régi.

Gyermekkori magányosságom, figyelmeztet rá, hogy becsüljem a nehezen megszerzett barátokat.

Emlékszem az első baráti ölelésre. 15 éves voltam és egyszer csak átölelt az a lány. Addig ismeretlen melegség fogott el. Ilyen, ha az embernek van barátja? Ez nem is olyan rossz dolog. A kamasz korom ettől a perctől e körül a lány körül forgott, aki hazudott nekem minden létező módon használt. Én pedig mindent megbocsájtottam neki, mert a barátom volt.

Egy másik barátnőm azt találta mondani, amikor is a némettanárnő barátnőmet egy nyáron át a házunkban altattam, hogy ez már párkapcsolat. No, de hogy hagyhattam volna a legjobb barátnődet egy panel lakásban ventilátor nélkül aszalódni, amikor nekem szélgépem volt. És az önzőség is benne volt, hiszen nem voltam egyedül. Ki szeret egyedül aludni? Senki. De némiképpen a legjobb barát valóban olyan lenne mint egy párkapcsolat? És, ha olyan akkor vajon megcsalásnak számít e ha az egyik fél elkezd randizni?

Aztán ott van még az unalmasság is. A szerelmes ember az a fajta papagáj aki képes önmaga szinonimája képen ugyanazt a mondatot százféle módon elmondani. Nincs input, csak output…

Az egyetem második évére kimondottan jól alakultak a dolgaim. Kezdtem hozzászokni, hogy nem is olyan rossz tanulni és jó jegyeket szerezni. Nyertem egy ösztöndíjat. Egy baráti társaságnak is a tagja lettem. Minden hétvégén mentünk valahová. Életemben talán először úgy gondoltam, hogy minden tökéletes harmóniában van. Aztán jött egy férfi… Minek utána a barátok a szememre hányták, hogy külön külön mindkettőnket szeretnek, de együtt unalmasak vagyunk. És onnét nem kerestek. Aztán meghalt a barátom édesapja, én pedig úgy éreztem, hogy irgalmas szamaritánust játszom és eldobom az ösztöndíjamat és maradok Magyarországon. Szerintem ezen a ponton haragudott meg rám a dékán. Kedvenc tanítványból rögtön kegyvesztett lettem. És a kérdések, miszerint gondolkozom e azon, hogy megcsináljam a PhD-t elmaradtak. De nem igazán izgatott akkor, mert szerelmes voltam. Az unokatestvérem férje figyelmeztetett: Lehetséges, hogy ha visszamondod az ösztöndíjat azt még egyszer nagyon bánni fogod. A végén úgy jöttem ki abból az öt és fél éves kapcsolatból, hogy búcsút mondhattam a barátaimnak is és a karriernek is és egyenesen Dél-Koreáig szöktem. Nem hiába tartja a mondás, hogy: Szép dolog a szerelem, de ha öl butít és a nyomorba dönt, akkor egy fabatkát sem ér. Csak akkor jó, ha felemel. De képes a szerelem valóban felemelni?

A barátokkal az ember mindig sokkal közvetlenebb. Nincs ott a félsz. Nyugodtan adhatod önmagadat, még akkor is, ha meg vagy bolondulva és nem kell attól félned, hogy ezért kiszeretnek belőled. Míg a szerelem magában foglal egy fajta távolságot és a távolságból adódóan egy állandó fájdalom érzetet. Az angol azt mondaná „Distance makes the heart grow fonder” Magyarán a távolság gerjeszti a szerelmet. De a hiány érzet fáj. De akkor az embernek miért is kell ez a fájdalom? Miért vagyunk mazochisták, amikor ott vannak a barátaink, akikkel az esetek legnagyobb százalékában jól érezzük magunkat?

És lehet e összekeverni a barátságot a testiséggel? Szerintem ez mindent összezavar. Ha lefekszel a barátoddal, akkor az akármennyire is próbálkoztok utána, éket fog verni közétek. Nincs olyan, hogy érzelem mentes szex. Az egyik félnek mindig jobb lesz… vagyis egy valaki sérülni fog, még akkor is, ha azt állítja, hogy nincs semmi gond. Jerryvel mindig visszasírtam azt az időszakot, amikor még csak barátok voltunk. Hiányzott az a közvetlenség ami megvolt azelőtt. És hiába szakítottunk. A távolság, ha csak részben is, de megmaradt.

Szóval a barátságot nem ártana ápolni és nem elbaszni, szó szerint vagy nem szó szerint. Jó lenne nem elkövetni újra a múlt hibáit.