Emlék töredékek

    Az agy szétforgácsolódása. Érzések, amiket a gondolatok nem támasztanak alá. Ma csak szimplán fáj. Hiába próbálok rajzolni. Elterelni a gondolatokat. Csak úgy rám tört. Talán ha leírom akkor nem fáj tovább. Olyan dolgok fájnak amik az idő múlásával jelentéktelenek lesznek. Fáj, mert önző vagyok talán. És nem akarom egy baráttal sem megtárgyalni, mert most nem kell mások véleménye. Még a végén fel akarnának vidítani. Csak dagonyázni akarok a saját depressziómban. Abban a depresszióban, aminek aztán semmi, de semmi oka, csak van. Lehet indokot találni, hogy biztos ezért, vagy azért fáj, de az csupán kifogás. Igazából a fájdalom ott van folyton, csak néha elhalványul. Igazából jó, hogy van. Jelzi, hogy még érzek. Nem váltam robottá. Még képes vagyok gondolkozni. A fájdalom valójában nyugtató is tud lenni. Lehet, hogy meg kéne szeretni a fájdalmamat, ha már odaköltözött régen. Sőt, talán a fájdalom az őslakos és nem a boldog pillanatok.

     Ha jobban belegondolok akkor már az első gyermekkori emlékemnél is a társam volt. Végtelenül egyedül vagyok abban a hideg kórházban. A falakon fényes csempe van. Az anyámat akarom. Át akarok menni a másik osztályra, hogy találkozzak valakivel. A másik osztály lakója az unokatestvérem volt -ez itt nem emlék, de tudom-. Egy nővér megállít és vissza parancsol. Nem szabad oda átmenni. Nem tudom mi a baj vele, vagy velem lehet valami komoly gond? Utálom a kórházat, és még jobban utálom a nővéreket. Miért kell nekem itt lennem? Miért nem mehetek haza? A következő emlék a kórház kertje és a pávák. Talán az egyetlen jó dolog azon a szörnyű helyen. Az én barátaim. Anyám állítja, hogy nem voltak pávák a kertben, de én mégis emlékszem. Vajon már akkor is a képzeletem tréfálkozott? De nem az csak jóval később jött. Akkoriban nagyon is a valóságban éltem. Csak később kebelezett be a fantázia világ. Akkoriban még csak egy nagyon magányos és szomorú gyerek voltam.

     A következő kép, amikor elesek és az egész család azt állítja, hogy elájultam. Körbe állnak és mindenki ideges. Pedig én csak elbotlottam. Miért nem hisz nekem senki?

     Aztán homokozás a balatoni szomszéd gyerekekkel. Istenem, hogy mennyire irigy voltam. Ők szabadon játszhattak és testvérek révén, nem voltak egyedül. Siklót foghattak a Balatonban és szabadok lehettek. Egyszer együtt homokoztunk. Találtak egy döglött egeret, aminek aztán várat építettünk, aztán tisztességesen eltemettük. A szomszéd gyerekek pedig hoztak technokolt amit meggyújtottunk az egér temetésen az egér tiszteletére. Én pedig nem értettem, hogy másnap miért tiltott el az édesapám a szomszéd gyerekektől. Miért vagyok én folyton egyedül?

     Szinte minden emlékképem töredékes. Rengeteg mindent tudok, de nincs emlékképem… És ahogy ezeket a sorokat írom a fájdalom is elhalványul. Mint ahogy az emlékeket… Ellepi a homály.