Az alkotói léthez társul egyfajta önzőség és a nőkben ott van
a vágy, hogy családjuk legyen és hogy szeressenek. És én valóban
jobban vágyok arra, hogy szeretve legyek, mint hogy alkossak. A
szerelemmel ittas percek feledtetik bennem az alkotás iránti
vágyamat. Megszűnök létezni és csak a szeretett személyt látom
mint valami isteni lényt. És csak arra vágyok, hogy ő is ugyanúgy
csodáljon és tökéletesnek lásson. Közben pedig nem vagyok
tökéletes. Én tudom és érzem, hogy előbb utóbb ő is rájön
és akkor szertefoszlik a varázs. Egy tékozló alkotó vagyok. Abban
a percben amikor rájövök, hogy nincs tovább remény újra
visszatérek az alkotáshoz, mert tudom, hogy az ott marad nekem.
Mint egy szülő, akit milliószor megbánthatsz és eldobhatsz, de a
végén mindezek ellenére is tárt karokkal vár. Nem fogja
felhánytorgatni a hibáidat és nem kell megfelelni neki.
Lecsupaszíthatod magad és megmutathatod a testedet borító
sebeket. Ott lesz mindig. Még akkor is ott lesz, ha nem szeretnek és
akkor is, ha te nem szereted magad. Nem kell előtte félni és
elbújni. Tudom, hogy újra és újra eldobom majd, mert családot
akarok, mert szeretnék még gyereket, szeretnék egészséges
életet, szeretnék normális megbecsült polgár lenni. De amikor
fáj, akkor írnom kell. Írni cél nélkül. Kiokádni a sorokat és
a világ elé tárni. Átélni a pillanatot. Néha őrjöngve, máskor
pedig csendesen szemlélni az elmúlást. Elfogadni, hogy nem
mindenki szerethet. Elsirathatom azt akit szeretni szeretnék, de
viszont nem szeret. A mulandó perceket, a pillanatnyi extázist.
Irigyelhetem azokat akiknek van és sajnálhatom magam.
Ma szakadékot éreztem. Hiába az ölelés, hiába a beszélgetés.
A közöttünk tátongó mélység áthidalhatatlannak tűnt, de nem
akartam kimondani. Nem karácsonykor… Aztán hallgattunk. A
hallgatás fájóbb volt minden szónál. Talán ő sem akarta most.
Maradt a csend. Pedig vágytam rá, hogy kimondjam, hogy nem akarok
már tovább várni és nem hiszem, hogy ennek a randevúzást
imitáló dolognak lenne bármi értelme. Hogy nekem ez így fáj. És
tudom, hogy nem fog már szeretni. Legalábbis nem úgy. Hagyjuk az
egészet és engedjük szabadon egymást. Hagyja, hogy találjak
valakit aki elfogad engem. És hagyja, hogy én megbékélhessek
önmagammal. Még van bennem szeretet, de már bennem sem ég a tűz.
Legyen vége. Már eleget fájt. Elfáradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése