Leskelődő

Langyos estéken vékony hálóingben az ablak párkányára ülök. Nézem ahogy emberek vonulnak az utcán. Szívom a cigarettát. Okádja a füstöt köröket róva a szélcsendben. Bejár minden utat. Átáramlik a testemen. Lassan öl. Csendesen mérgez. 

 

Az emberek csak mennek. Egyre csak vonulnak. Mindig tartanak valahová. Mennek, követve a semmit. Célokat kergetve. Néha felnéznek. Nevetnek, vagy elborzadnak, esetleg csodálkoznak.

   

Mind félnek.

   

Én is félek.

   

Ha nem ismernek, nem szólnak. A nők a legrosszabbak. Egy pillanatra felnéznek. Lesütik a szemüket. Majd vágnak egy fintort és elmenekülnek. Ők sosem nevetnek. A férfiak mindig mosolyognak. De a nők... Számukra én döntöm porba az erkölcsöt.

  

Szégyen, szégyen, micsoda szégyen.

  

Mert a hálóing áttetsző és nincs alatta más csak az én testem. Az én folyton romló erkölcstelenül domborodó hideg vérű testem.